Petőfi Sándor: ÚTI JEGYZETEK (1845) (részlet)
Ez ismét szép napja volt életemnek, nagyon szép. A természettel mulattam,
az én legkedvesebb barátommal, kinek semmi titka nincs előttem.
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy segédszerkesztő, ki diszes hivatalába bele unván, utazni ment.
Nem titok, hát kimondom, hogy ez a segédszerkesztő én voltam...
…Szatmáron, Nagy-Károlyon, az Érmelléken és Nagy-Váradon keresztül Szalontára értem e hónap elsején. Utamról sok jut eszembe. Szatmár és Károly közt van Majtény. Kis falu, de környéke nevezetes; itt volt Rákóczi utolsó csatája. Egy verset írtam az egykori csatatéren, melynek vége ez: „– – elmondtam legszörnyűbb átkomat s elsírtam legszentebb könnyeimet.” Úgy volt, átkozódtam és sírtam. – Az Érmellék kellemes, szelid völgy: a hegyoldalon ama híres bortermő szőlők, a hegy alatt pedig gazdag szántóföldek. Székelyhidon etettünk, ép azon fogadóban, hol 1843-ban, mint szinész, játszottam valami hatod magammal. Megnéztem a nagy ivó-szobát is, hol szinpadunk állott. Halovány, örömtelen, száraz ködalakok vettek körül… itt töltött napjaim szellemei. Hosszan beszélgettem velök: beszédünk komoly, merengő volt, csak néha mosolyogtam bágyadtan, fájdalmasan. Szomorú, nagyon szomorú időkről beszélgettünk.
Bihar helység mellett van a földvár maradványa, melybe hír szerint Mén-Marót zárkozott feleségeivel Árpád elől. Szép asszonyok! szép asszonyok! a hely, hol ti egykor mosolyogtatok, most puszta, kietlen, elhagyott… csak egy akasztófa ágaskodik a begyepesedett sánc tetején. – A helységen innen van a domb, melyet bihari hágónak neveznek, s melyről fölséges körülnézés esik le a messze nyúló rónákra, miknek szélére fáradtan ugyan, de mégis eljön a délibáb kelet felől; délre pedig a hegyek alatt fekszik Nagy-Várad. Szép, kellemes nagy város, de nem értem rá megvizsgálni, mert siettem ki, ide Szalontára.
Tudod-e miért siettem ide s miért vagyok itt már egy hét óta? Azért, mert Szalontán egy nagy ember lakik, s e nagy ember jó barátom, s e jó barátom Arany János, „Toldi” szerzője. Ha e művet még nem olvastad, úgy hiába beszélnék róla; ha pedig olvastad, úgy fölösleges a beszéd. S e költeményt egy egyszerű falusi jegyző írta e kis szobácskában, melynek hossza öt, széle pedig két lépés; ami tulajdonkép rendén van. A múzsák nem konzervativ kisasszonyok, ők haladnak a korral, s minthogy a század jelszava: „éljen a nép!” a múzsák is leszállottak az arisztokratikus Helikonról, s a kunyhókban telepedtek meg. Boldog én, hogy szinte kunyhóban születtem.
Életem legszebb napjai közé sorozom e hetet, melyet itt töltöttem, új barátom családi körében. Egyfelől a komoly vidámságú családapa, más felől a vidám komolyságú családanya s előttünk a két fecsegő, virgonc gyermek, egy szőke leányka s egy barna kis fiú… ilyen koszoru övezi szívemet, és boldog vagyok; csak az fáj, hogy a napokban már elhagyom, el kell hagynom őket, kiket annyira szeretek, mintha ikertestvéreim volnának…
…Ez ismét szép napja volt életemnek, nagyon szép. A természettel mulattam, az én legkedvesebb barátommal, kinek semmi titka nincs előttem. Mi csodálatosan értjük egymást, és ezért vagyunk olyan jó barátok. Én értem a patak csörgését, a folyam zúgását, a szellő susogását és a fergeteg üvöltését… megtanított rá a világ misztériumainak grammatikája, a költészet. Értem pedig különösen a falevelek zörgését. Le-leülök egy magányos fa alatt és órákig hallgatom, mint zizegnek lombjai, mint suttognak fülembe tündérregéket, melyektől a lélek mámoros álomban meghúzza a képzelet harangját s beharangozza az égből az angyalokat szívembe, e kis kápolnába.
Hajnal hasadta előtt indultam Bejéből Tornalja és Putnok felé ide Miskolcra. Az egész út a Sajó völgyén visz keresztül, alacsony, zöld és kék hegyek és halmok között, melyek nyájasan üdvezlik az embert s vesznek tőle búcsút egymás után. Nincs szebb, mint folyvást tartó szép vidéken utazni. Minden új kilátásnak megörülünk, s nem érünk rá sajnálkozni, hogy elhagyjuk, mert amint egyikből kilépünk, már ott vagyunk a másikban, s így egyre csak gyönyörködnünk kell…
…Szebbnél-szebb tájakon járok, barátom; ma a Hegyalján jöttem keresztül. Szerencsnél legszebb a kilátás. Délre hosszu rónaság le egészen a Tiszáig; keletre az egykori tűzokádó, a tokaji hegy, mely magában áll, mint a hadsereg előtt a vezér, ott áll magas fejével, kék köpönyegben, komoly méltósággal, tövében Tarcal városa. Éjszakra a többi hegyaljai hegyek hosszu sorban; alattok Tálya és Mád. E városokban, e hegyeken laknak az öröm istenei, innen küldik szét a világba apostolaikat, a palackba zárt aranyszinű lángokat, hogy prédikálják a népeknek, miszerint e föld nem siralom völgye, mint a vallás tartja. Lelkesedve néztem jobbra, balra, előre, hátra; úgy neki lelkesedtem, mintha én ittam volna ki a legékesebben szóló apostolt. Az idő is gyönyörű volt; felhőtlen, verőfényes, derült nyári reggel… hajh, jártam én erre már rosz időben is. Debrecenből utaztam Pestre, 1844-ben februáriusban, kopott ruhában, gyalog, egy pár huszassal és egy kötet verssel. E kötet versben volt minden reményem; gondolám: ha eladhatom, jó, ha el nem adhatom, az is jó… mert akkor vagy éhen halok, vagy megfagyok, s vége leszen minden szenvedésnek. Egyes-egyedül mentem itt a Hegyalján; egy lélekkel, egy élő lénnyel sem találkoztam. Minden ember födelet keresett, mert iszonyú idő volt. A süvöltő szél havas esőt szórt reám. Épen szemközt jött. Arcomon megfagytak a könnyek, melyeket a zivatar hidege és a nyomorúság fakasztott.
Petőfi Sándor: EGY TELEM DEBRECENBEN
Hej,
Debrecen,
Ha rád emlékezem!...
Sokat szenvedtem én tebenned,
És mindamellett
Oly jól esik nekem,
Ha rád emlékezem. -
Pápista nem
vagyok.
És mégis voltak böjtjeim, pedig nagyok.
Jó, hogy az embernek csontfoga van,
Ezt bölcsen rendelék az istenek,
Mert hogyha vas lett volna a fogam,
A rozsda ette volna meg.
Aztán a
télnek kellő közepében
Kifogya szépen
A fűtőszalmám,
S hideg szobában alvám.
Ha fölvevém kopott gubám,
Elmondhatám,
Mint a cigány, ki a hálóból néze ki:
"Juj, be hideg van odaki'!"
S az volt
derék,
Ha verselék!
Ujjam megdermedt a hidegben,
És ekkor mire vetemedtem?
Hát mit tehettem egyebet?
Égő pipám
Szorítgatám,
Míg a fagy végre engedett.
Ez ínségben
csak az vigasztala,
Hogy ennél már nagyobb inségem is vala.
Pest, 1844. július - augusztus
Petőfi Sándor: HIDEG, HIDEG VAN OTT KINN...
Hideg, hideg
van ott kinn,
Arról nem tehetek,
Nem is törődöm véle,
Szobám elég meleg.
Egykor... de
mi közöm most
A múlthoz énnekem?
Nem, nem leszek hálátlan
Irántad, jelenem.
Te foglald
egyedűl el
Egészen lelkemet,
Száműzve a jövő s mult,
Remény s emlékezet.
Mi is az a
jövő s mult?
Ha zordon vagy ha szép,
Az mindegy, így is, úgy is
Tolvajnál nem egyéb.
Két tolvaj a
jövő s mult,
Incselkednek veled,
Hogy szépszerén magokra
Vonják figyelmedet,
S míg
jobbra-balra nézesz,
Ellopják hirtelen
A szép virágot, melyet
Eléd tett a jelen.
Nem fogtok
most ki rajtam,
Zsebmetsző cimborák,
Pusztuljatok szemembül,
Lóduljatok tovább.
Te állj, te
állj előttem,
Barátságos jelen,
Jóízüen merengek
Mosolygó képeden.
Nem vagy
merész kalandor,
Regényes vad legény,
Kinek félvállán mente,
Sastoll a süvegén.
Fejeden
házisapka,
Rajtad hálóruha,
Kezedben egy pohár bor,
Szádban török pipa.
Hadd rázzam
meg, kedélyes
Barátom, kezedet,
E nagy karszékben töltöm
Estém szemközt veled.
Füstöljünk,
iddogáljunk...
Vidáman ránk ragyog
A lámpa, feleségem
Szeme s a csillagok.
Pest, 1848. január
Petőfi Sándor életútja minden más magyar íróénál jobban ismerhető, ám számos lírai és megannyi prózai munkái között általában kevésbé ismert útirajzokat, útleírásokat is írt, a Királyi Magyarország tájainak bebarangolása során. Ezekből nemcsak utazási állomásaira vonatkozóan, hanem gondolkodására, egyéb az életére vonatkozó adatokat nyerhetünk. A lírikus Petőfi gyakran feltűnik a színen, olykor fiktív alakokat, olykor valós személyeket mutat be vagy szólaltat meg. Ám pont mindezek teszik számunkra, az olvasó számára olvasmányossá, érdekesebbé az útleírásokat, Petőfi személyesen átélt úti élményeit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése