"Magyarikusz krokodilusz"; 180 millió éves gerecsei őskrokodil a Természettudományi Múzeumban

                                     Ötméteres krokodil a Gerecsében

A Gerecse, de az egész Dunántúli-középhegység 180 millió évvel ezelőtt a két gigantikus földrész, Laurázsia és Gondwana között hullámzó Tethys-óceán mélyén helyezkedett el. A tengerben elpusztult, lesüllyedt mészvázas élőlényekből jött létre az úgynevezett „gerecsei vörösmárvány”, más néven „piszkei márvány”. Ezek a vörös színű, jura korú kőzetek nagyon lassan halmozódtak fel, vastagságuk ezer évenként alig 1-2 centiméterrel nőtt. Rengeteg mészvázú, lábasfejű állat, például ammonitesz fosszíliáit is megőrizték ezek a gerecsei kőzetek, szerte Budapesten találkozhatunk velük a házakat, rakpartot építő kövekben. (Gyönyörű példányokat lehet látni például a Deák-téri metró középső szintjének vörösmárvány padlózatában, sőt, belemniteszeket is felfedezhetünk, azaz henger alakú lábasfejűeket). A nagyméretű gerincesek csontjai viszont elképesztő ritkán maradtak meg ebben a kőzetben. A gerecsei krokodil valahogy mégis átvészelte az évmilliókat (a csontok sem oldódtak fel a sós vízben). Csoda hogy fennmaradt. Az öt méter hosszú tengeri ragadozó a krokodilok korai, Thalattosuchia csoportjához tartozott, amelyek a krokodilok fejlődéstörténete során először alkalmazkodtak a tengeri életmódhoz.

    Egy hír 1996-ból: Világszenzáció! Különleges fosszília került elő 1996 augusztusában a Gerecse-hegységből, egész pontosan a Pisznice-hegy oldalában található egyik kőfejtő vörös mészkőrétegeiből.  A római kori bánya meredek oldalfalában váratlanul fogakat és csontokat találtak puhatestűek (ammoniteszek, lábesfejűek) maradványai után kutató ősmaradványgyűjtők. A kőfejtő 180 millió éves üledékes rétegeinek feltárása után egy régen élt krokodilféle részleges csontváza bontakozott ki a preparálási munkálatok után, ami 22 évvel ezelőtt egész nagy sajtóvisszhangot is kapott. Fitos Attila és két társa 1996-ban a feltárt és begyűjtött lelet csontanyagát megmutatták és átadták Kordos László geológus, paleontológus professzornak. Ennek köszönhető egyébként, hogy a leletanyag nem jutott a Seuso-kincsek sorsára, vagy nem került hozzá nem értő, csak az egyéni érdekeket szem előtt tartó magángyűjtők kezébe. Az azonosítatlan, névtelen őskrokodilról szinte az összes napilap beszámolt annak idején, aztán a leletanyag múzeumba kerülése után szép lassan elfeledkezett róla a tudományos világ és a közvélemény.

    Aztán a gerecsei szörny 2018-ban újra feltámadt. A Magyar Természettudományi Múzeum és az Eötvös Loránd Tudományegyetem paleontológusai ugyanis sort kerítettek a gerecsei leletanyag részletes, tudományos feldolgozására. A kutatócsoport kiderítette, hogy egy új, eddig ismeretlen korai őslényfajról van szó, a krokodilok evoluciójának korai szakaszából. A körülbelül 180 millió évvel ezelőtt élt gerecsei őskrokodil (Steneosaurus) a Magyarosuchus fitosi nevet kapta (az előtag „magyar krokodil”, a „fitosi” a lelet megtalálójára, Fitos Attilára utal). Mivel a gerecsei krokodil különbözik minden eddig ismert őskrokodiltól, joggal járt neki az új fajnak kijáró új elnevezés. A méretes őshüllő alapvetően agresszív vízi ragadozó volt, azonban túlzás lenne kora csúcsragadozójaként számon tartani, mivel arra ott voltak a 10-12 méteresre is megnövő halgyíkok, az Ichthyosaurusok.

    2018 májusában, a Természettudományi Múzeum kupolacsarnokában  22 év után ismét krokodilformát öltött a leletanyag, a körülbelül öt méter hosszú őslény csontjainak maradványait – farok-, medence-, borda-, végtag- és koponyacsontokat – úgy rendezték el, ahogy annak idején felépülhetett a kora jura korban élt vízi szörny csontváza. Krokodilunkat én is itt tudtam lencsevégre kapni. Méreteit, fogait elnézve, 180 millió évvel ezelőtt nem szerettem volna vele találkozni… 

A bódvarákói Rákóczi cseppkőbarlang az Esztramos-hegy mélyén (Aggteleki-karszt hegység)

Az Esztramos az Aggteleki-karszthoz tartozó, Bódvarákó és Tornaszentandrás között elhelyezkedő, eredetileg 380, a bányászat következében ma 320 méter magasságú hegy. Anyaga mészkő, amelyben vasérces telérek találhatók, így a vasérc miatt már az 1830-as évektől az 1950-es évekig bányászták. Az itt található triász mészkőben keletkezett barlangok 1995 óta a Világörökség részét képezik. Nevezetességei a főként a bányászati tevékenység következtében felfedezett barlangjai, köztük a fokozottan védett, hazánk egyik különösen változatos és leggazdagabb formakincsével rendelkező Rákóczi-barlang.

    Ez az egyik legszebb barlangunk. Erről mi magunk személyesen is meggyőződhettünk. Valóban tüneményes és bámulatba ejtő. A barlangot az Esztramos hegyi kőfejtő egyik, felhagyott, 400 méter hosszú vasérckutató bányatáróján keresztül lehet megközelíteni. Szerkezeti kiterjedését nézve döntően függőleges irányú, hasadékjellegű barlang, alsó részét a Bódva-patak vízszintje által meghatározott magasságban lévő karsztvíz-tavak töltik ki. A barlangban való haladást pokoli meredek vaslépcsők, illetve szédítő mélységű barlangi kanyonokon és a sötétségbe vesző hasadékokon átívelő keskeny fémhidak biztosítják. Kalandos utunk során két meseszép, kristálytiszta vizű, mélyzöld, smaragdszínű, lenyűgöző tavacskát láthattunk, felettük állva. A gyönyörűséges borsókő képződményeket érintve, egy hosszú vaslépcsőn jutunk el a páratlanul gazdag képződményekkel díszített Aranykalitka nevű csarnokba, amelynek oldalait, mennyezetét, egyszóval minden négyzetcentiméterét beborítják a cseppkövek. Alig hittünk a szemünknek. A szépség és a csodák csarnoka ez, egy másik világ, amilyet csak ritkán láthat az egyszerű földi halandó. Lélegzetelállító. Ezt mindenkinek látni kellene! Azért, hogy földi csodákat láthassunk, nem kell külföldre menni… Itt van helyben, kis országunkban… 
  A barlang különlegessége a különféle cseppkőképződmények változatossága és egymásra települése. A barlang falait ezernyi, páratlan formájú és színvilágú (döntően a fehér, narancs és a végtelen színárnyalatú barna szín dominál)  ásványcsodák borítják, olyanok, mint a több rétegben egymásra rakódott változatos formájú cseppkövek, például hófehér szalmacseppkövek, cseppkőzuhatagok, különféle borsókövek, szegfűkalcitok és aragonitbokrok. A barlangban nagyméretű cseppkőfüggönyök, cseppkőzászlók, cseppkődrapériák és tömegesen előforduló heliktitbokrok, valamint gömbüstök is megfigyelhetők. (Heliktit: görbecseppkő, ami látszólag ellentmond a gravitáció törvényének. Esetenként kukac vagy horog alakú, máskor elágazó képződmény.)

Mentőakció a Rákóczi-barlangban

A Rákóczi-barlanghoz fűződik a 2000-es évek legnagyobb, barlangi mentési akciója. 2002 január 26-án a barlang II. számú tavában merülést végző búvárok közül Szilágyi Zsolt elvesztette a vezetőkötelet és nem tért vissza a társaival a merülőbázisra, a kiáltását viszont halkan, de hallották. Mint kiderült, a búvár az Ördög sörözője nevű, nagyjából 20 méteres mélységben lévő járatból felfelé kiágazó, addig ismeretlen ágban emelkedett fel. Itt szerencséjére egy alig másfél méteres, levegős fülkét talált. A keresés alatt folyamatosan hangkapcsolatot tartottak fent a kényelmetlen testhelyzet és a hideg miatt egyre rosszabb állapotban lévő búvárral.

    A mentés nemzetközivé vált, mert igénybe vették előbb a szlovák, majd a cseh barlangi mentők és barlangi búvárok segítségét is. A barlangi mentők megállapították, hogy a hangok szerint, a levegős fülke vélt irányába tárót (vágat- vagy járatfolyosót) kell hajtani, amelyen keresztül elérhetik a bajba jutott barlangászt. De addig a búvárok a tóba merülve, a víz alatt próbáltak meg hozzá eljutni. A víz alatti keresés január 29-én hozott eredményt, megtalálták az addig ismeretlen járatot és a már harmadik napja ott lévő Szilágyi Zsoltot. A legyengült búvár képtelen lett volna a saját erejéből a víz alatt kiúszni, illetve a mentés vezetői szerint nem lehetett felvállalni ezt a kockázatot, így amíg a táró el nem ért hozzá, élelmet, innivalót és gyógyszert vittek be neki, valamint a hozzá bejutott búvár-orvos is megvizsgálta és folyamatosan mellette volt valaki. A táróhajtás a szlovák barlangi mentők által alkalmazott piropatronos kőzetrepesztési eljárásnak, valamint a megfeszített munkának köszönhetően, január 31-én 11 méter után elérte a búvár tartózkodási helyét, akit csaknem öt nap után, sikeresen hoztak a felszínre. A mentésben mintegy kétszáz ember vett részt, a búvárok összesen 286 merülést végeztek. De a két környező falu lakói is kivették részüket a mentésben, pontosabban segítve a mentőbrigád tagjait; a falvak asszonyai a mentés ideje alatt főztek rájuk, napi háromszori, tartalmas, finom húsételekkel, itallal ellátva őket. Kondérszámra hozták a forró teát és még süteményeket is sütöttek… Mikor a fizikailag legyengült búvárt végre a felszínre hozták, mindenki boldog volt. A több száz, majdnem ezernyi ember hősies áldozathozatala nem volt hiábavaló.  A mentésről könyv jelent meg.