Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit irtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le- föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek
s amint botorkálok itt, mint részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam
s ha emlékezni tudsz a
a hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon
vízszintesen feküsznek
s megforduló szemük kancsítva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agy-vérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők egy szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha igy reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akár a ketrec,
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl
és az alvóra szól a
harsány riasztó: «ébredj a valóra».
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem ekkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem
s felém hajol az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten s a szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek és távolba roppant
tűzcsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyult,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent.
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása
s mozgás riadt, csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly
egy messze kéklő,
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a néma békét.
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi,
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó,
könnyűcske hintó
mélyébe lebben
s tovább robog kacér mosollyal ebben.
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan-lángoló Tejutnak
arany konfetti-záporába sok száz
bazár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van
és fölvilágolt mély értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily silány regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj
s csak most tünik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj ötven éve - lelkem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott, egyre többen -
jaj, ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes, égi szomszéd,
ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig borultam s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen.
de pattanó szivem feszitve húrnak,
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és göröngyök közt botoltam,
mégis csak egy nagy, ismeretlen Úrnak
vendége voltam.

 

Az időutazás felfedezése, hipotetikus felépítése és gyakorlati alkalmazása századunkban

        Az időutazás felfedezése, hipotetikus felépítése és   

                  gyakorlati alkalmazása századunkban

 

 1962. november 02. Nagy nap ez az életemben. Ugyanis megalkottam az időgépet. Ma fejeztem be az utolsó simításokat rajta. Kész. Itt van előttem az íróasztalomon, teljes valójában. No, nem kell valami irdatlan, böhöm nagy szerkezetre vagy ember nagyságú masinára gondolni, az egész akkora mint egy írógép. Simán bele is férne egy hordozható írógép-táskába. A névválasztással sem vacakoltam sokat, egész egyszerűen és profánul időkalibrátormodulátornak neveztem el. Találmányommal lehetővé tettem az időutazást, mint olyat. Valóra váltottam az emberiség, H. G. Wells és Jules Verne álmát, amiről ők megszállott fantazmagóriájukban könyveikben írtak, illetve csak elképzeltek. (Mellékesen, közben meg arra is rájöttem, és részletesen ki is dolgoztam, hogy hogyan lehetne a magyar labdarúgást újra a nemzetközi élmezőnybe visszahozni, a régiek, Puskás Öcsi, Hidegkuti, Kocsis, Czibor, Bozsik és a többiek dicsőségét visszaidézni, újra feltámasztani. Hiszen már több mint negyven éve, hogy a magyar válogatott, vagy akár magyar klubcsapat nem szerepel jól – vagy egyáltalán nem szerepel - rangos nemzetközi futballtornákon, így a világ- és Európabajnokságokon, olimpiákon, ugyanúgy a magyar klubcsapatok az európai tornákon, gondolok többek között itt a nemzetközi kupák, a BL, az UEFA kupa és az Európa Liga kupa mérkőzéseire. Mily szép lenne, ha a magyar válogatott világbajnokságot, magyar klubcsapat meg mondjuk Bajnokok Ligáját nyerne. Nos, erre lenne receptem. A mostani, nagy horderejűnek számító időutazásomból való visszatérésem után, majd közzé teszem a témáról való elképzeléseimet…)        

Néhány szót a felfedezésről, és arról, hogy végül is hogyan jöttem rá az időutazás fizikai megvalósítására. A klasszikus dinamika permanens változásait és alapvető tényezőit figyelembe véve az foglalkoztatott, hogy a probléma megoldását biztosító és megvalósítandó terv, vagyis a konstans rendszer állapota ismert, stabil pont, vagyis már csak ki kellett találnom, hogy hogy a fenébe juttatok egy élő, organikus személyt a jelenből a múlt idősíkok határolta egy meghatározott időintervallumába. Ennyi. Először is a jó öreg Einsteinhez fordultam. Einstein általános relativitáselmélete előrevetíti az időhurkok és az időutazás lehetőségét. Ennek klasszikus példája, amikor például visszamegyek a múltba, egész pontosan a saját múltamba és megfigyelem magam, mondjuk mint gyerekként. Vagyis létezem a saját időmben mint felnőtt és mint felnőtt a múlt egy szegmensében megfigyelhetem a magam ifjonc személyét, azaz ketten vagyunk ugyanazon a helyen,  vagyis tudományosan megfogalmazva, az az esemény áll elő, amikor is egy adott személy egyszerre létezhet önmaga múltjában és jövőjében. Nos, barátaim, ez volt az a fricska, a szinte megoldhatatlanak tűnő feladvány, a kulcs, mert ezzel a feje tetejére állítottam a dinamika tudományát és az általános relativitáselmélet tézisét. Mert e kettőt eddig párosítani még nem párosította senki. Elit körökben vulgárisan is ezt úgy szokták mondani, hogy a szarnak adtunk egy kapitális nagy pofont. De nem keseredtem el, folytattam a kísérleteimet. És Heuréka, sikerült! Feltaláltam a spanyol viaszt, a bölcsek kövét, alkimista módra aranyat csináltam közönséges fémből (ami végül is a sarlatánoknak mégsem sikerült), vagyis rátaláltam a fizika szent gráljára: a kvantummechanika és a globális fizika hagyományos dinamika kvintesszenciáit, alapvető tanait összeboronáltam Einstein relativitáselméletével. Mint amikor a lisztet és a vizet egybegyúrom egy nagy vájlingban: először a két különálló anyag idegenkedik és berzenkedik, hogy összeálljon a másikkal. De végül is összekeveredve és összeállva egymással egy újszerű, (és nagyszerű) harmadik anyag válik belőlük, a tésztamassza. A paprikás csirke mellé az elmaradhatatlan nokedli, az isteni finom palacsinta, a fenséges fánk, vagy a szintén ínycsiklandó lángos alapanyaga. Nos, ez a tésztamassza átvitt értelemben maga a megvalósult, kézzel fogható időutazás. Lám, ilyen egyszerű. A tudomány a maguk masszív (és passzív) elefántcsonttornyaikban pöffeszkedő heroldjai és lordjai kezdetben idegenkedtek és berzenkedtek téziseimtől és pálcát törtek felettem. De nem „tört” le a pillanatnyi „kudarc”, pontosabban a kételkedés és az el nem ismertség rám boruló csigatornya. Aztán az elmélet átkalibrálása egy számítógépes szoftver hozzáadásával a kézzel fogható műszer megalkotásáig már gyerekjáték volt.  

1962. november 08. Téziseim hibátlan voltát bizonyítandó, felvettem a kapcsolatot az amerikai Optimus Sír Thomas Brighton-Bregon Brown úrral, a michigani Egyetem közismerten eszelős professzorával, a NASA Lunar and Planetary Institute program vezető főmérnökével, az „Időutazás? Majd ha fagy!” című, és az „Elmentek ti a francba az időutazással!” című, nagy vihart kavart (a szkepticisták körében viszont nagy sikert aratott) könyvek szerzőjével. Amikor bemutatkoztam és elmondtam, hogy a Magyar Nemzeti Űrtechnológia Űrhajózási és Űrügynökség és a „Magyar Űrhajóst Először A Marsra!” Program Nevű, a Magyar Állam Kiemelt, Prioritást Élvező Űrprogramjának és Missziójának Vezetője és a Garantált Teoretikusan Paradoxonmentes Időutazás Matematikai és Modellező Kutatóbázisának Kutató és Fejlesztő Részlegének Részlegvezető Kandikálisprofesszora vagyok (erre még az űrkomplexum belső szervezését és a konyhai menü összeállítását is a nyakamba akasztották, lévén, hogy KMK-s, azaz a Konyha Megbízott Krumlifelelőse is én vagyok…), nos, kissé megengedő és szkeptikusan hitetlenkedő, burzsuly szánalommal vegyes mosollyal a szája szélén rám nézett és megértően bólogatott. Vagyis látszott rajta, hogy azt sem tudja, hogy miről beszélek. Hogy azt a sok katyvaszt, amit bemutatkozásomkor elmondtam, eszik-e vagy isszák. Én is elnézően mosolyogtam, nem vettem zokon tőle „tudatlanságát”. Nos, ezt az öntelt jenkit, ezt az excentrikus, pacemakeres, járókeret- és hozentroger-tartotta szakállas vénembert, ezt a világszerte elismert tudományos vezéregyéniséget, a Világmindenség meg nem értett Yodáját szerettem volna meggyőzni tanaimról, akinek munkássága az időutazásra vonatkozó szkeptikus állításait oly bőven tartalmazza. A professzorral időpontot egyeztettem és Houstonban, a Cape Canaveralon találkozva vele (az űrállomáson szerencsém volt látni egy korszakalkotó eseményt, mert pont akkor lőtték ki az űrbe John Glennt, az első olyan amerikai űrhajóst, akinek sikerült többször megkerülnie a Földet), elővezettem tudományos felfedezéseimet. Meghallgatott, majd csak annyit mondott kissé hamiskás mosollyal: - Jó lesz. (De mire lesz jó? – kerekedett el a szemem. Na, mindegy). Majd hazautaztam.

1962. november 10. Felállítottam magamban egy szigorú, ambivalens logikai törvényt, miszerint hogy bár az időutazás megvalósítható, de semmit sem szabad csinálni, ami időparadoxont idézhet elő. Vagyis, például nem mehetek vissza a múltba azért, hogy megöljem Hitlert, és megakadályozzam, hogy kitörjön a második világháború. Vagy nem mehetek vissza (ez egy szélsőséges, absztrakt és bizarr példa), hogy megöljem a saját apámat, mondjuk gyerekkorában. Ez a két eklatáns példa jól mutatja az esetlegesen fellépő instabilitást a tér-idő kontinuumban, ami időparadoxont, inkonzisztenciát generálna, s amely végzetes következményekkel járna. Tehát jobb távol maradni az ilyen meggondolatlan ötletektől… Ezért javaslom, hogy lehetőleg ne nyírjuk ki saját apánkat a múltban. Ami persze ránk nézvést se valami jó ötlet… Itt teszem közzé az időutazással kapcsolatos tudományos munkák listáját, amelyeket segédanyagként felhasználtam az időgépem elkészítéséhez: dr. Jégely Besenyő professzor, a „Hogyan csináljunk (vagy ne csináljunk) gyereket és időgépet?” című bestseller könyve. Némi hasznos információt találhatunk benne (persze nem túl sokat, és azokat sem kell túl komolyan venni). Például a szerkezet effektív gyakorlati próbái során a visszaérkezés valahogy mindig olyan döcögösre sikerült. De aztán a sokadik változatlan sikerű kísérlet után rájöttem, hogy ez valószínűleg azért van, mert a professzor könyvének lapjait a 672. oldaltól a 720. oldalig valaki kitépte, és így azok hiányoztak. 

1962. november 16. És most elérkezett a nagy nap, az óra és perc, amikor is útra kelek és megkezdem utazásomat a múltba. Műszeremen gondosan beállítottam a helyet, és az odaérkezés időpontját, (teljesen hasraütéses módszerrel történt a dolog): 1633. március 26., Róma. Ha jól tudom, ez idő tájban az inkvizíció még javában dúlt a középkori Európában. Remélem, nem égetnek meg máglyán, amikor ott egy kicsit körülnézek… Ha volna szerencsém Galileo Galileivel találkozni és munkája közben őt megfigyelni… Hah… Nagy örömmel és boldogsággal töltene el a tudat… A műszeremet természetesen viszem magammal, hiszen vissza is kell térnem valahogy, ugyebár. Nagy várakozással tekintek utazásom elibe, adrenalin szintem már az egeket verdesi. És nagy reménységgel és bizakodással tölt el abbéli várakozásom is, hogy minél előbb visszatérhetek, és hogy beszámolhatok utazásomról. Livingstonnak vagy Kőrösi Csoma Sándornak érzem magam, mikor e két nagyszerű Földutazó az ismeretlenbe, a veszélyekkel teli ismeretlen világok felfedezésére indult. Mint majd meglátják, indulásom előtt, eme írásom végén türelmetlenségemben még az évszámot és a hónap nevét is előre felírtam, csak a nap számát hagytam el, azért, hogyha midőn hamarosan visszatérek (néhány napot lesz szándékomban a múltban tölteni), már csak ama nap dátumának felírásával folytathassam a nem mindennapi élményeim elmesélését, a múlt időben tett kalandozásom leírását. Viszontlátásra barátaim, nemsokára találkozunk!

1962. november  

 

   

 

Egy volt francia pénzintézet patinás épülete az Andrássy út elején: a Fonciére-palota, ahol a fázós, meztelen Aphrodité didereg a hideg lépcsőházban

Pest, Terézváros fő ütőere a 19. századig a túlzsúfolttá vált Király utca volt. A Pesti Hírlap 1841. évi 18. számában jelent meg Kossuth Lajos "Mire van szüksége Pest városának, hogy magára fővárosi alakot öltsön?" című írása, melyben a Városerdőig (Városliget) nagy fasorok ültetését kívánta. "Mi szép és kényelmes leend a pestiekre nézve ez árnyas fasorok közt a Lánchídtól kezdve egész a Városerdőig mintegy parkban sétálni s kocsizni, kikerülve a szűk ronda Király utcát s annak unalmas vég nélküli házsorát."- írta Kossuth. A problémák orvoslására vetette fel gróf id. Andrássy Gyula miniszterelnök egy új központi sugárút építésének tervét. 1870 decemberében a Képviselőház rábólintott a tervekre, és 1870. évi LX. törvényczikkben a Sugárút (1957-től 90-ig Népköztársaság útja, ma Andrássy út) építésével kapcsolatban a terület megszerzésére és kiépítésére 6,7 millió koronát szavazott meg. Közben a kormány 1871-ben egy újabb nagyszabású ötlettel állt a Képviselőház elé: a Nagykörút tervével. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa is szorgalmazta egy város szívén áthaladó út megépítését, amely egyrészt csábítóbb hellyé teszi a Belvárost, másrészt pedig fontos közlekedési útvonalként szolgálhat: „A város zöme minden összefüggés nélkül szórványosan csak itt-ott mutatja az emelkedésnek némi jelét s nagyrészt elavult házakkal van megrakva. A fejlődésnek csakis azáltal lehet okszerűbb irányt adni, ha a város területének közepén egy szép, tágas s az egész városon keresztbe átvonuló út nyittatik, mely által egyrészt felébresztetik a kedv annak mentén díszesebben építkezni, másrészt ez az út, mintegy határvonalat képezvén, legalább a városnak ezen belül eső részében célszerűbb tömörülést fog előidézni.” A két grandiózus új út egy akkor még gödörként tátongó nyolcszögletű téren – az Oktogonon – találkozott. A felépítendő épületek tervezésével többek között Ybl Miklóst és Linzbauer Istvánt bízták meg. Az újonnan kialakított út egységes eklektikus-neoreneszánsz stílusa ennek is köszönhető. (Lovag Linzbauer István császári és királyi építész. Az 1860-as évektől Pesten dolgozott. Fontosabb épületei: a pesti Vigadó mögötti, azóta lebontott ún. Haas-palota, a Duna-parti Bristol Szálló (Belgrád rakpart 33.), az Andrássy-paloták (Bem rakpart 6-7. és Fő u. 11-13.), a Sugárút és a Nagykörút előkelő bérházai, valamint a nádasdladányi Nádasdy-kastély tervei. Műveihez történeti stíluselemeket használt fel).

A francia Fonciére (ejtsd: fonszijer) Biztosító Társaság (a XIX. század második felétől egészen az államosításig működött nálunk) 1881 februárjában hirdetett tervpályázatot a mai Andrássy út és Bajcsy-Zsilinszky út sarkán lévő telkének beépítésére (Andrássy út 2.). 58 pályamű futott be hozzájuk, ebből négyet díjaztak (Quittner Zsigmond, Lechner Ödön, Feszty Adolf és Pártos Gyula munkáit), de végül Feszty kapta meg a megbízást. (Feszty Adolf kiváló építész, sok híres budapesti palota-, üzlet- és bérház tervezője. Feszty Árpád, neves festőművész testvére). Az építkezést Pucher József építészmester irányította. Az épület így az elsők között volt, amelyek a kialakuló Andrássy út épületegyüttesét alkották. Az épület egykori gyönyörű, hatalmas, égbenyúló kupolája elpusztult a világháborúban, és nem építették újjá, a korábban előtte álló Hermész-szobrot és a két griffet - melyek Szász Gyula kiváló szobrászmester alkotásai, és amelyeket a ház padlásán megőriztek - viszont 1990-ben ismét visszahelyezték a ház ormára. (Budapest szocialista „újjáépítése” során a város legtöbb épületének, bérházának, palotájának tetőtéri kupoláját, tornyát nem építették vissza. Lásd pl. a Budavári Palotát, amelynek a központi nagykupola mellett még tizenhat kisebb kupolája volt, tehát összesen tizenhét. Csak a nagykupolát építették vissza, de azt sem az eredetinek megfelelően…). A koraeklektikus épület kültéri, homlokzati díszítéseit megcsodálva, majd a míves kovácsoltvas bejárati kapun a lépcsőházba lépve rögtön láthatjuk, hogy nem egy átlagos, klasszikus bérházban vagyunk. Az oszlopos előtérben kecses antik szobor, a postaládákat ízléses lámpa világítja meg, a lépcsők szélesek – föléjük arany és bronzszínű boltívek hajolnak, a vasmíves-díszítésű, korszerű liftház, a patinás öntöttvas lépcsőkorlátok és -oszlopok előkelő hatást sugároznak. Méltán érdemli ki Budapest egyik legszebb lépcsőháza címét. Érdekesség még, hogy az épület tetején álló Hermész szobor egy kicsit furcsa egy pénzintézet, egy biztosító-társaság székházának a tetején, lévén hogy Hermész másod- vagy harmadállásban a tolvajok védelmezője is volt...