Téli mese

                               Téli mese

                                     (mesebeszély)

 

Tél volt, hó esett és jöttek az ünnepek. Kinn, a fagyos éjszakában a téli szél seperte tisztára a havas utcákat, míg odabenn, forró ágyában egy apró, beteg kislány feküdt egy kispesti panelház első emeleti szobájában. Hevült láztól piroslott az orcája, tüdeje pihegve, zihálva fújta ki a levegőt és időnként még sípolt is, ami nem sok jót jelentett. A szeme is, mint izzó, parázsló csillag égett, s a kis szíve hevesen dobogott, mintha ki akart volna ugrani mellkasából. Az édesanyja orvost hívott. Az orvos egy idős, joviális ember volt, nagy pápaszemekkel. Úgy nézett ki, mint a híres-neves tudós bagoly, a doktor Bubó. Komótosan megvizsgálta a kislányt: lázat mért, fémesen csillogó sztetoszkópjával – amire először rálehelt, hogy ne legyen hideg ‒, meghallgatta a szívhangokat, kézfejével és ujjaival megkopogtatta a madárcsontú lányka hátát, mellkasát, hogy a szívben és a tüdőben nem hall-e nem oda való zörejeket. Aztán csak a fejét ingatta lemondóan.

‒ 41 fokos láz. Akkut tüdőgyulladás, kései stádiumban. Itt már csak a csoda segíthet – mondta szomorúan és elment. Az anya két tenyerébe temette arcát és csak sírt egész éjszaka. Hogy megpróbálja levinni kislánya lázát, óránként hideg borogatást tett a homlokára és a csuklójára és többször hideg fürdőbe vitte a fürdőszoba kádjába. De a kislány láza nem ment alább. Továbbra is zihált a tüdeje és erősen köhögött. Homloka olyan tüzes volt, mint az izzó vaskályha.

   Karácsony volt, a szobában már állt a feldíszített fenyőfa, de nem sok öröm volt benne. A kislány haldoklott. Odakünn, az ablaküvegen túli világban a város ridegen, részvétlenül nyújtózott el, önmaga megkövült, csontvázszerű mementójaként. A házak, mint porcukorral teleszórt dobókockák, egymás hegyén-hátán hevertek mindenfelé, a halovány fényű utcai lámpáktól kísértetiesen megvilágítva. Mostanra már vastag hó lepte a kiüresedett utcákat, a görcsösen dermedté fagyott fák ágait és a kis teret, amely a kislány ablaka alatt úgy terült el, mint egy nagy, hófehér, négyszögletű abrosz.

   Odafenn a sötét égbolton viszont, szinte egy karnyújtásnyira, csillagfelhők kavalkádja tündökölt: ragyogott, sziporkázott a mindenség. Az égi csillagbölcsökben milliárdnyi pöttöm-kiscsillag szundikált békésen, ajkuk szegletében az álomméz édes ízével. Holdudvarában, fényfűzéres csillagágyából kilépve, éppen kelőben volt a hold. Feje búbjára kedvenc éjszakai hálósipkáját húzta: narancshéj-színű sapkáján szertelen pirospöttyök ugrándoztak, a hegyibe citromsárga bojt lifegett. Száját pirosra festette a csípős hideg. Hosszú, Pinochiotól kölcsönzött orrára most nem verebek, hanem az önfeledt kergetőzéstől kipirult, sziporkázó csillagok ültek, de a szemérmesen lesütött, hosszú, fekete szempilláin is kacéran viháncoló csillagok akadtak fenn. 

    A szélpucolta téren egy hóember piszmogott egymagában, magányosan álldogálva a tér kellős-közepén, a hóban. „Dagadt” termetét meghazudtolva, finom mozdulatokkal, illedelmesen megigazgatta a decensen álló, fekete széngombos mellényét és a pufók, hógombócos alsótestén is végigsimította az egyenesen álló széngombjait. Azok, mintha vonalzóval húzták volna, úgy álltak katonásan, szépen sorba. Fő a perfekt, kifogástalan megjelenés... Fején, a hóarcába préselt szénszemei szintén feketén izzottak a holdfényben. A szén, úgy látszik, ilyenkor, télvíz idején nemcsak tüzelésre, hanem másra is jó és használatos dolog, alkalmasint előnyös viseletnek is bizonyul. Ez a megjegyzés különösen illik a hóemberekre… Pontosabban szólva, csak a hóemberekre… Hosszú sárgarépa orra volt, amely most egy kicsit meglevesedett, időnként törölgetnie kellett. "Sálat bezzeg elfelejtettek rám adni..." - zsörtölődött magába. Hát, nem valami egészséges dolog itt egyhelyben álldogálni egész nap a hóban, a mínusz húsz fokos hidegben, annyi szent. Harapni lehetett a fagyos levegőt… Fején egy kopott, itt-ott mázát vesztett, lehetetlen-narancssárga színű, egyfülű fazekat viselt (a másik valahol elhagyta magát), ami alap esetben mint fejfedő, azaz annak mint meleget adó szerepét illetően hagyott némi kívánni valót maga után: mivel repedt is volt, a hideg szél vígan fütyülve átjárta keresztül-kasul, mint egy huzatos belvárosi házátjárót. Bal kezében egy sárga fejű cirokseprőt tartott, amelynek seprűzete igencsak foghíjas volt. De ez nem volt véletlen, mert a hóember gyakran seperte el a havat maga körül, nem hagyta hogy ellepje. Meg különben is, szerette a maga portáját tisztán tartani, szerette a rendet és a tisztaságot. No meg, szégyen, nem szégyen, szabadidejében szeretett sepregetni, na…

   Lassan peregtek az órák, mintha megállt volna az idő. Egyik éjszaka a kislány felkelt az ágyából, az ablakhoz ment, és kinézett a térre. A kinti fehérség, mint egy nagy ezüstlepel körülölelte és lágyan betakarta. Észrevette a hóembert a téren. Az csak úgy ragyogott a szikrázóan fehér hóesésben, ahogy a mellette álló karcsú vaskandeláber fénysátora megvilágította. Akkor a hóember váratlanul megmozdult, feléje fordult és integetett. A kislány is visszaintett neki. Egy apró, bágyadt mosolyra is futotta. A csillagok is abbahagyták táncukat a hold körül és ráhunyorogtak. A hold félrecsapta hálósipkáját hogy jobban lásson és hosszúpillás szemével rámosolygott. Mindannyian a kislányra figyeltek és üdvözölték őt.

‒ Szervusz Hóember, szervusz Hold, szerbusztok csillagok ‒ köszöntötte a kislány őket ‒ Nem fáztok odakünn? Ha gondoljátok, gyertek be hozzám, egy kicsit melegedni. Örülnék nektek, ha itt lennétek, és én is talán hamarabb meggyógyulnék – és egy résnyire megnyitotta az ablakot.

   Mivel kicsit elgyengült és fázott is egy csöppet, visszabújt az ágyába. Nem sok idő telt el, amikor az ablak felől motoszkálást, alig hallható kaparászást hallott. Ekkor kinn, az ablakpárkányon a Hóember uraság feje bukkant fel, kétségbeesetten kapaszkodott a párkány minden lehetséges kiszögeléseibe és erősen fújtatott.

‒ Hű de magasan van ez az ablak… alig bírtam felkapaszkodni. Na de…, valahogy csak sikerül…, hú! Hopp! ‒ azzal kissé nehézkesen átlendült a párkányon, a nyitott ablakon beszuszakolva magát, ami pontosabban szólva azt jelenti, hogy bepottyant a szobába.

‒ Hú, hát ez nem ment simán… Kicsit szédülök… De mit tegyek, nem balerinának csináltak, amikor megépítettek… De legközelebb veszek egy alapfokú alpinista-képzést… Szervusz kislány, hát itt vagyok és köszönöm a meghívást.

‒ Szervusz, Hóember, örülök neked, és hogy szerencsésen és épségben sikerült feljönnöd.

    A Hóember, mivel kissé nagyon elfáradt a falmászásban, és az ablakon való bejutása sem éppen zökkenőmentesen történt, szuszogva helyet foglalt a legközelebbi fotelben. Az ablak alatt ácsorgó hósapkás fenyőfák is kíváncsian hajoltak be az ablakon, mintha tudták volna, hogy itt most valami nagy dolog fog történni. 

‒ Mi is itt vagyunk ám! – szólaltak meg a csillagok milliárdnyian és csak úgy sorjáztak befelé az ablakon át. Ekkor vakítóan világos fény öntötte el a szobát, mintha nappal lett volna. Lassan, méltóságteljesen, mintha lassított filmfelvétel lenne, a Hold asszonyság úszott be a szobába, elomló, fénylősárga uszályát gondosan szétterítette maga körül és az ünnepélyes bevonulási ceremóniájának végső záróakkordjaként elfoglalta helyét a szoba fenti, ablak felőli sarkában. Hideg, sápadt, fagyott fénye most valahogy illett idebe a szobába.

‒ Szervusz kislány – köszönt.

‒ Szervusz Hold, sziasztok csillagok – köszönt a kislány is. A csillagok nem bírtak magukkal, a csillár körül eszeveszett táncba kezdtek, és közben sziporkázó csillagport szórtak szerte-szét a szobában, mintha milliónyi csillagszórót gyújtottak volna meg egyszerre. Azt ne kérdezd nyájas olvasó, hogy az a rengeteg csillag, vagyis hát a világ összes csillaga hogyan fért be ebbe a picinyke lakótelepi szobába. Csak annyit mondhatok, hogy mindahány csillag - pici és nagy -, valamiképpen, valahogy befért. Punktum. Mind ott tolongott, ott ragyogott a kislány szobájának mennyezetén.

‒ Hogy vagy, édesem? – kérdezte a Hold a kislányt részvéttel és hosszú holdsugár kezével megsimogatta tűzpiros arcát.

‒ Most, hogy itt vagytok, jobban, mert nagyon örülök látogatásotoknak – felelte a lányka, akit közben teljesen elvarázsolt a csillagok táncrepertoárja. A mennyezet egyszer csak, mintegy varázsütésre eltűnt, és helyén a végtelen égbolt tárulkozott fel, fekete köntöse a sok-sok tündöklő, sziporkázó csillaggal telehintve. Színkavalkádjuk és változatos formájuk is ámulatba ejtették a kislányt: felfúvódott, vörös csillagóriások, a "dagicsillagok", izzó, melegfényű sárga és sápadtfényű kékesfehér csillagok, meg vörös és barna színű törpecsillagok, és a csillagkeltetőből nemrég kibújt pöttömnyi kiscsillagok táncoltak körülötte, megállás nélkül.   

‒ Csillagaim ‒ szólt rájuk égi nagynénjük, a Hold – Most már elég lesz, hagyjátok a kislányt pihenni. ‒ A csillagok azonnal szót fogadtak, és a Hold köré gyűltek. Közben a nyitott ablakon hízott, hóputtonyos felhők settenkedtek be a szobába és a mennyezeten lógtak összekapaszkodva. Puttonyaik roskadásig, telis-tele volt hópelyhekkel. És akkor elkezdett esni a hó. Először csak apró szemekben. Hószitálásnak is mondhatnánk, aztán könnyű, tollpihe-puha hópihék hulltak, majd egyre nagyobb és nagyobb, súlyos pelyhekbe váltott. Némelyik hópehely már olyan nagy volt, mint egy vattapamacs. Mégis oly lassan ereszkedtek alá, mintha sose akarnának földet érni. Végül már olyan sűrűn esett, hogy a szoba négy fala beleolvadt a lezúduló hófüggönybe és teljesen magába szippantotta. A millió és millió hópehely életre kelt, és úgy kavarogtak, mintha nem is egy panelház szobájában volnának, hanem kinn a szabadban, egy hatalmas, végtelen nagy réten. A kislányt teljesen elbűvölte a hóesés, ráadásul az, hogy mindez a varázslat az ő szobájában történik. A hideg hópelyhek ráestek tűzforró homlokára, csupasz karjára és a kezére, sűrűn, vastagon rátelepedve megültek rajt'. A szempillájára és az orrára hulló hópelyhek ugyan csiklandozták egy picit, de nem bánta.

   A szoba sarkában a Hold, az ölébe telepedett milliárdnyi csillag is ámulva, bámulva figyelte a nem mindennapi havazást a kislány szobájában, mert még ilyet nem láttak. De igazából, kerek-perec kimondva, ilyet senki emberfia még nem látott. Megilletődöttségükben a jól megszokott égi fényük most csak gyéren sütött át a sűrű hófüggönyön, mivel őket is rendesen belepte a hó.

   Akkor a Hóember felkelt a fotelből (a csillagok rögtönzött műsora és a hópelyhek kavargó, szabályos hószakadást produkáló előadása alatt kellően kipihente magát) és a kislány ágyához csoszogott. A kislány csillogó szemmel pillantott rá. A hóember fölé hajolt és bumszli hópamacsos kezét a kislány homlokára tette. Ahogy hozzáért forró homlokához, hideg hókeze félig elolvadt. De nem bánta, tudta, hogy az éjjeli hóesés majd pótolni fogja, és reggelre olyan lesz, mint volt. A kislány lehunyta a szemét, zihált lélegzete megnyugodott, elcsendesedett és a Hóember úgy látta, hogy elaludt.

‒ Most már mehetünk – szólt a Hold a Hóemberhez, és a csillagokat, mint vigyázó kotlós a csibéit, kiterelte a szobából a nyitott ablakon. Azok szépen kirajzottak és elfoglalták megszokott helyüket az égen. A most már üres hóputtonyú felhők is méltóságteljesen kiúsztak a szobából. Hagyták, hogy a varázshatalmú, jótékonyan könnyű perceket hozó Álomtündér foglalja el a helyüket.

‒ Igen, most már mehetünk. Békésen alszik – mondta a Hóember, és egy utolsó búcsúpillantást vetett a kislányra. De a következő pillanatban elszörnyülködte magát, mert hirtelen belegondolt, hogy voltaképpen, most, itt, mindjárt, azaz nemsokára hogy is fog majd kimászni az ablakon és főleg lemászni a falon. Gyöngyöző jégcseppek verték ki a homlokát… Felfelé még csak ment valahogy… Gondolta elszámol százig, de ő is tudta, hogy ez csak időhúzás. Az elkerülhetetlent nem lehet elmismásolni. Kissé elkeseredett, bánatában még a répaorra is lekonyult. A Hold megérezte a Hóember dilemmáját és bátorítólag szólt hozzá:

‒ Egy csöppet se aggódj kedves barátom, majd segítek.

A Hóember hálásan pillantott rá. Úgy is lett, a Hold egy alkalmi fényhintát hajlított sugaraiból és a Hóembert zökkenőmentesen leszállította a földre.

‒ Köszönöm Hold, ezt soha nem felejtem el neked ‒ hálálkodott a Hóember. (Miért nem így jöttem fel?.. – gondolta).

   Végül maga a Hold libbent ki a szobából kecsesen, tündöklő fénypalástját csillagcsóvaként végighúzva a fekete égbolton. De egy halvány sugárpászmája visszanyúlt és óvatosan becsukta az ablakot maga mögött. Majd kényelmesen rátelepedett egy közeli háztető füstös kéményére, mert lassan már aludni készült.

   A Hóember visszacsoszogott a helyére, a tér közepére, de előbb felkapta az ott hagyott seprűjét és gondosan eltakarította a közben megvastagodott havat a területéről.

   Másnap éjjel megint eljöttek a kislány újdonsült barátai, de akkor váratlanul nagy baj érte őket. Ugyanis az történt, hogy a messzi, északi, jeges vidékekről (lehet, hogy az Északi-sarkról, vagy a hóangyalok, jégmanók lakta Grönland felől tán?) szörnyű hideg tört be a városba. Haragos szelek szárnyán érkezett és érződött rajta az óceán illata. Fogcsikorgató, mínusz 40 fokot mutattak a hőmérők. A dermesztő leheletű Fagykirály amerre csak járt zimankós jégszánján, telirajzolta a házak ablakait, a zúzmarás üvegtáblákon csodás mintázatú jégvirágok nyíltak. Az emberi lehelet is megfagyott a levegőben, apró, szikrázó jégcsillámok formájában hullt alá és a földön, mint apró üvegcserepek szóródtak szét. Az itthon maradt madarak közül, akik nem szoktak a meleg déli tájakra vándorolni, sokan megfagytak a fészkükben. A kislány barátaival az történt, hogy amikor már éppen készültek bemászni az ablakon, ott, a párkányon, a hirtelen támadt rettenetes hidegtől mindannyian egy szempillantás alatt megfagytak és az ablak üvegére tapadva mozdulatlanná dermedtek. A Hold az ablak felső sarkában volt éppen, körülötte csillagaival. A Hóember, fején a vasedénnyel, kezében seprűjével (mert most azt is magával hozta), szintén a nagyobbik ablak üvegéhez fagyott, szabad kezével még beintegetett a kislánynak, hogy üdvözölje, és ebben a helyzetben vált mozdulatlanná. A kint kavargó hópelyhek is hullás közben fagytak meg: üvegkeménnyé fagyott kristályaik összekoccantak, csilingelve hulltak alá és törtek lisztfelhős csillámokká a földön, vagy csak egyszerűen rátapadtak az ablak üvegére és meghaltak.

   A kislány felgyógyult, már el is felejtette, hogy milyen nagyon beteg volt. Halványan rémlett számára, hogy egy hóember, a hold és csillagok mintha felvillantak volna emlékezetében, és azt is, mintha látta volna őket a szobájában, de amikor ezt elmesélte az anyukájának, ő azt mondta, hogy biztosan csak álmodta. Viszont azt elmondta neki, hogy egy nap az ablaküvegen jéggé fagyott hóembert látott és egy hóból és jégből formázott holdat, sok csillaggal körülötte. De aztán nemsokára jött a tavasz, az ablakokról leolvadt a hó, és a fagyos tél messze elinalt.

‒ De aztán te nemsokára meggyógyultál. Az orvos bácsi azt mondta, hogy csoda történt. Valami annyira lehűtötte a forró testedet, hogy végül ez mentett meg téged a nagyobb bajtól.

   A kislány csodálkozva hallgatta anyukája történetét a rejtélyes gyógyulásáról. Csoda történt – így mondta. Szobája ablakához lépett. Az ablak üvegén még mindig ki lehetett venni a Hóember, a Hold, a csillagok, és a hópelyhek sziluettjét. Mintha örökre ráégtek volna az üvegre. Ahogy ujjaival hozzájuk ért, ujjai hegyén melegséget érzett. A Hóember és a Hold mégis itt járt volna a szobában? Mégse álmodta? S bár lehet, hogy csak káprázott a szeme, de mintha a csillagfoltok az ablaküvegen egy pillanatra, mint apró, izzó csillagszórók felragyogtak volna, és a hópelyhek egy pillanatig fehér hószikrával hintették volna be a szobát.

 

A mesetörténet első mondata a Piramis együttes Ajándék című dalából való, a dal első sora, az együttes Piramis 2. (1978) nagylemezéről.