Angyali történet

                                                             Angyali történet

                                                                                                                       Irénkének

Egy augusztusi, esőt áhítozó, forró nyári napon, a déli órákban szemtanúja voltam egy súlyos utcai balesetnek. A belvárosban, a Blaha Lujza téren történt. Egy motoros pár ütközött egy személyautóval. A fémes, szívet görcsbe rántó nagy csattanásra én is odakaptam a fejem, és önkéntelenül megálltam. Úgy láttam, hogy a motoron ülők valószínűleg egy apa és lánya lehetett. Az ütközéskor mindketten messzire repültek, mint ahogy a filmbeli kaszkadőrök szoktak, és mint elhajított, magatehetetlen Marionett-bábuk csapódtak az útra, kificamodott, lehetetlen testhelyzetet fölvéve a forró aszfalton. A forgalom megállt, egy szempillantás alatt hatalmas nézősereg verődött össze: bamba, bámészkodó emberek gyülekeztek a járdaszélen, hogy a váratlan esemény részesei lehessenek, ha másként nem is, legalább az ostoba, bámész, nyálukat csorgató nézők szintjén: na végre történt valami ezen a szokványos, agyzsibbasztó, aszfaltolvasztó, meleg nyári napon… Nem szoktam, sőt világéletemben igyekeztem elkerülni az ilyen véletlen adta, megrázó, drámai eseményeket, de birka módjára és az ilyenkor kétségtelenül felmerülő tömegpszichózis hatására, most én is ott tolongtam a nyáj sűrűjében. Szépen beálltam a sorba a szemeiket meresztgető nézők közé. Láttam az úton keresztbeálló, csúnyán behorpadt autót, a több darabra tört, összeroncsolódott motort és a két embert, az úton mozdulatlanul heverni.

  A férfiember és a 13-14 év körüli kislány - mint ijesztő mementó -, ott feküdtek az úton, testük szinte egyé vált az út aszfaltjával. Ezekben a drámai percekben két embert láttam meghalni, és én semmit nem tehettem, nem tudtam segíteni. De nem ámítom magam, mondjuk ki nyíltan: semmit nem tettem és segíteni sem akartam. Az előbb emlegetett nyáj szindróma: miért én segítenék, ha más se teszi… A mentő is hiába érkezett szirénázva perceken belül, a kiugráló mentősök hiába próbálták újraéleszteni őket, már késő volt. A lélek elment, elszállt, csak két test maradt az út forró, szürke betonján.

   Az árván maradt feleség és anya egy hét múlva temette el őket. A férjét és a kislányát, Irénkét. Egy napégette, verőfényes szerdai napon, délután 2-kor volt a szertartás… A kislány egy fekete, nyitott koporsóban feküdt felravatalozva. Hófehér menyasszonyi ruhába volt öltöztetve, tetőtől talpig. Fején csillogó, fehér gyöngykoszorú, hosszú sötétbarna haja körül úgy terült szét csillagsziporkás, selymes menyasszonyi fátyla, mint a szentek glóriája. A koporsóban feküdve olyan volt, mint egy, a fészkén éppen békésen alvó nagy fehér albatroszmadár. Egy elmulasztott élet volt, egy gyönyörű, szikrázóan hófehér márványtömbben rejlő szobor, amely még nem lett kifaragva. Összekulcsolt, Piétás márványkezében menyasszonyi virágcsokrot tartott: tornyos fehér liliom és ezerféle fehér szirmú virágok hajoltak az ölébe szelíden. Arcát is mintha fehér carrarai márványból faragták volna. Csillagok ragyogtak fel, ahogy megültek rajta. A kislány földöntúli, láthatatlan mennyei mosollyal az arcán feküdt a koporsóban, mintha a csukott szemén belül egy angyalt látna…

 

   Ekkor történt valami. A futamot visszalőtték… Mintha egy láthatatlan startpisztoly újraindította volna a szereplőket az Élet nagy futópályáján. Az idő kereke visszagördült, és az, ami az előbb történt, mintha meg se történt volna.

   A jelenünk olyan amilyen. Nem változtathatjuk meg, akárcsak a múltunkat. A megélt jelen is már a múlté. Ami megtörtént, az megtörtént. De a jövő akár lehet mástörténet. Az idő homokórája most másként kezdett el peregni… A Halált időnként mi, emberek is megtréfálhatjuk és néha túljárhatunk az eszén…Egy kis segítséggel…

   Némi lökdösődés árán utat törve, átverekedtem magam a már szépen felgyülemlett tömegen, leléptem a járdáról és a mozdulatlan kislányhoz siettem. Úgy feküdt ott, mint egy, a felhők magasából tehetetlenül aláhullt, apró termetű, sérült kismadár. Közben láttam, hogy egy ember térdel a másik ember mellett, kezét a nyak ütőeréhez szorítva. Majd fájdalmas arccal felállt, felém fordult és széttárta a karjait. Akkor már tudtam, hogy a férfi halott, nem lehet rajta segíteni. Letérdeltem a kislány mellé, de amikor a következő másodpercben felpillantottam, az ember eltűnt a halott férfi mellől, már nem láttam sehol. A kislányra néztem. Úristen, most mi a teendő, mit csináljak? Ekkor, hűs szellő simogatta meg izzadt homlokomat. Épp hogy megérintett és átszaladt rajtam, mint egy fuvallat. Nem tudom megmagyarázni, hogy mi, de különleges érzésem támadt: mintha belém bújt volna valami, vagy inkább valaki. De nem különült el bennem, teljesen eggyé váltunk. Innentől kezdve gépies lettem és meglepően céltudatos. Minden idegszálammal a kislányra összpontosítottam. Lássuk csak: 14 éves kiskamasz, madárcsontú, vékony testalkatú. Láttam, hogy nyitva van a szeme és sűrűn pislog. Jó jel, legalább él, nyugodtam meg. Rátettem a kezem a fejére, a hátára, majd a két karjára. Érzékeltem, hogy nagy a baj. Az ujjaim érzékeny receptorain átáramló energianyaláb-impulzusokon keresztül éreztem, hogy már alig pislákol benne az élet. A belső interaktív diagram-modulom aktiválódott: szememmel egy pillanat alatt végigszkenneltem a testét, a lábujjától a feje búbjáig. A detektálás során láttam az eddigi kis élete során szerzett betegségek, sérülések nyomait; hogy mumpsza volt 4 éves korában, a gördeszkázás közben szerzett felkarcsont- és ujjtörés nyomait 8 éves korában és hogy egy egyszerű, sima mandulaműtétje volt 11 éves korában. Majd a mostani sérüléseit vettem sorba: a koponya szerencsére ép volt, semmilyen komolyabb sérülést nem szenvedett. De a gerince több helyen, így a hátgerinc és a nyakcsigolya eltört, de hála Istennek a gerincvelő nem sérült. Valamint a két lába, s ez szemmel is jól látható volt - a kifordult, természetellenes lábtartás egyértelművé tette -, hogy több helyen, legalább négy helyen eltört. Madárcsontú, pipaszár lábai úgy néztek ki, mint két összevissza hajlítgatott colostok. Konstatáltam, hogy a test szinapszisainak ingerület-átvivő képessége vészesen meggyöngült. A testét körülölelő, mint általában az egészséges emberekre jellemző, fénylő, eredetileg teljes aurája most oly halovány, oly fátyolszerű sejtelem volt, hogy szinte alig érzékeltem. Életerő- és energia-kisugárzása tűnő félben volt, szinte csak jelzésképpen lebegte körül, melyet szerencsére még itt-ott pókháló-vékony, aranylóan eozinszínű- és ezüst holdsugaras energiaszálak szőttek át, de azok is makacsul, egyre-másra csak fogyatkoztak, és szétfoszlottak mint a hajnali köd, mikor a kelő Nap lángos sugarai megérintik. 

   Az oldalán feküdt mozdulatlanul. Nem akartam megmozdítani, nem lett volna szerencsés. Arcát a forró, szürke beton mintha el akarta volna nyelni, hogy magába olvassza. Levetettem az ingemet, csak a pólóm maradt rajtam, megemeltem a fejét, és az összegyűrt inget alátuszkoltam. Elővettem a vizespalackomat és tenyeremből egy afféle merőkanalat képezve néhány korty vizet adtam neki. Megitattam, mint nagy madár a fiókáját. Igaz, a fele melléfolyt, de azért sikerült némi vizet lenyelnie. Majd a vizes tenyeremmel a gyöngyöző homlokát és a nyakát próbáltam hűteni.

   Egy hirtelen támadt ötlettől vezérelve lekuporodtam, majd szembe vele, oldalt, melléje feküdtem. Így most mindketten az oldalunkon feküdtünk és egymást néztük. A szemkontaktust kerestem, hogy egymást jól lássuk. Szeme kissé homályos volt a nemrég történt traumától és a sokktól. De azért a szürkésbarna szemtükrének messzi horizontú, végtelennek tűnő tengerében felsejleni véltem az eddig megélt múltja sok apró eseményét: az otthon melegének és a vidám születésnapok meghitt varázsát, az égszínkékre festett, felhőtlen nyaralások örömét, az önfeledt szobai párnacsaták tollpihés hózuhatagát, a nyárdélutáni eperízű fagylaltozások igézetét és nem lankadó bámészkodását a rezdületlen nyári éjszakákon, amikor távcsövén farkasszemet néz a rákacsingató távoli csillagokkal. Láttam, hogy látása azért tiszta, értelme felfogóképes.

- Szia kislány. Figyelj - mondtam neki lassan és barátságos hangon. - Balesetet szenvedtél és súlyosan megsebesültél. De kérlek ne ijedj meg. Majd meggyógyítalak… illetve az orvosok majd meggyógyítanak. Kitartasz ugye?

   Örömmel láttam, hogy pislantott egy hosszút és egy, a halványnál is halványabb mosolyt véltem felfedezni szája sarkában.

- Igen - mondta igen halkan, mint egy sóhaj, amit csak én hallottam meg.

- Figyelj rám. Ígérem, rendbe fogsz jönni, mert én a te őrangyalod vagyok. Én vagyok, aki vigyáz rád, és ha már megtörtént ami megtörtént, úgy döntöttem, hogy megmentelek téged, mert meglásd, te még táncolni fogsz a szalagavató bálodon, és kismillió csodás élmény vár rád az életben. Neked még élned kell sokáig, mert akár hiszed, akár nem, még nagymama és dédnagymama is leszel: két gyermeked, három unokád és öt dédunokád is lesz majd… Ezeket igazából nem lenne szabad elárulnom neked, de a rendkívüli helyzet miatt kivételt teszek. Most, ha akarod, megfogom a kezed és addig nem engedem el, amíg be nem érünk a kórházba. Amíg fogom, nem lesz semmi baj. Utána láthatatlanná válok, de láthatatlanul is ott leszek melletted, fogom a kezed, vigyázok rád míg meg nem gyógyulsz. Jó lesz? Akarod?

- Ühüm… - mozdította meg a fejét és lehunyta a szemét. Feküdtünk a forró aszfalton és fogtam a kezét. A szinte elviselhetetlenül pokoli hőség beterített bennünket, mint egy vastag, fűtött paplan. De mi csak feküdtünk a forró aszfalton és fogtuk egymás kezét.

- Most az a fontos, hogy ébren légy és ne veszíts el az eszméletedet… Beszélgessünk, jó? Vagy tudod mit, majd én beszélek, te csak hallgatod és figyelsz, jó?

- Jó.

- Hogy hívnak? - kérdeztem tőle.

- Irén - rebegte elhaló hangon, de inkább sóhajtotta.

- Különleges név és egyedi, ugye tudod? Görög eredetű, jelentését tekintve az egyik legszebb, hiszen azt jelenti, hogy béke. A görög mítosz szerint Zeusz leánya volt, és magának a békének az istennője.

- Te vagy az őrangyalom? Tényleg? - szegezte nekem a kérdést.

- Igen, én. És az a dolgom, hogy vigyázzak rád. Hogy lehetőleg minden bajtól és rossztól megóvjalak. A szenvedéstől is.

- És akkor ez? - célzott a mostani szomorú helyzetére.

- Hát, ez az, amikor beüt a krach. Az előre nem látható, váratlan esemény. De sajnos sok esetben az emberek felelőtlenül viselkednek embertársaikkal szemben, amelyeket sajnos, még mi sem láthatunk előre. Most én sem láttam, hogy az autós szabálytalanul fog előzni bennetek. De azért van egy kis bűntudatom, és lelkiismeret furdalásom, hogy nem vigyáztam rád jobban. Hogy ez a baleset megtörtént. Ne haragudj, kérlek.

- Nem haragszom. Nem te tehetsz róla. De örülök, hogy itt vagy és vigyázol rám. Tök király…

- Itt vagyok, és próbálom a helyzetet megoldani, hogy végül jól jöjjél ki belőle. És legközelebb majd jobban vigyázok.

- Hát lesz legközelebb? - kérdezett rá, hogy ezt megúszhatja és túl lehet az egészen?

- Hát hogyne lenne!... - nyugtattam meg.

- Ha angyal vagy, kérlek mutasd meg a szárnyaidat. Látni szeretném.

Megmutattam.

- Oh… - ámult el meglepődve, csodálkozó nagy szemekkel, amikor fejét odébb biccentve rápillantott. Látványosan egyet suhintottam velük a levegőbe, majd eltűntettem.

- Ezt most mindenki látta? - kérdezte megcsillanó szemekkel.

- Nem, csak te láttad, senki más.

Megélénkülő szemeit mindenképpen jó jelnek véltem, és a figyelmét is egy kicsit, legalább egy kis időre el tudtam terelni a fájdalmairól.

- Egyes-egyesül csak te láttad. Mások előtt ritkán fedem fel magam, igazából csak az előtt mutatkozom meg, akit kiválasztottam, amikor megszületett. És az te vagy, senki más. Ezt is csak ritkán teszem, amikor esetleg nagy a baj, vagy váratlan dolgok történnek és szükséges, hogy ezzel segítsek.

- Mit szoktál még csinálni, amikor éppen nem vigyázol rám?

- Mindig vigyázok rád. De éjszakánként, vagy amikor alszol, a felhők fölé repülök, a csillagok közé, vagy egy felhő szélén csücsülök és a csillagokat bámulom. Tudod, onnan a legszebb a kilátás.

A kislány elmosolyodott.

- Ültél már szivárványon is? Hiszen azt is megteheted, nem?

- Igen ültem, és hintáztam is rajta. De a legjobb lecsúszni róla. Nagyon élvezem.

- Akkor az olyan, mint egy fénycsúszda - képzelte el a kislány.

- Igen, jól mondod, pontosan olyan. Egy széles, színes fénycsúszda.               

- De azt is tudom - jutott eszembe -, hogy te is szereted a csillagokat bámulni, igaz? - kérdeztem kissé tudálékos hanghordozással.

- Ühüm… nagyon szeretem a csillagokat és tudni róluk mindent… Csillagászati szakkörbe is járok és a Kulin Csillagda tagja is vagyok.

- Az igen. Gratulálok… És melyik a kedvenc csillagod?

- Kettő is van. A Szíriusz és a Vega.

Pár másodpercig csak hallgattunk. Majd megkérdezte:

- Másra is vigyáztál már?

- Nem, Te vagy az első és utolsó. Úgy is mondhatnám, hogy az egyetlen. A szolgálati időm csak egy emberre érvényes. Akkortól amikor megszületik és addig, amíg meg nem hal. Addig terjed a feladatom.

- Szoktál aludni?

- Nem, én sohasem alszom.

- És nem fárasztó?

- Megszoktam. De igazából ez nekem természetes. Mármint az, hogy nem alszom. Mivel állandóan ébren vagyok, így legalább a nap minden egyes percét ki tudom használni.

- És voltak extrém dolgaid is? - kérdezte a kislány váratlanul.

- Extrémek? Úgy érted különlegesek?

- Aha.

- Hát.., egyszer utaztam egy repülőgépen. De nem benne, hanem a szárnyán. Bungee jumpingoltam már a Mount Everest tetejéről, és ültem már a Hold szélén is, mint az a holdon ücsörögve horgászó kisfiú, tudod, aki egy amerikai filmstúdió, a DreamWorks logójában teszi ugyanezt.

- De úgy nem is lehet ülni a Holdon… - méltatlankodott a kislány.

- Igazad van, most megfogtál. Ez csak egy vicc, egy poén akart lenni… De a legjobban tényleg a csillagokat szeretem bámulni és a szelekkel versenyt repülni.

- Elképzelem…

- És?..

- Tényleg gyorsan tudsz repülni… És bárhova el tudsz jutni?

- Igen, és gyorsan szállok mint a képzelet.

- Voltak vicces dolgaid?

- Hát, akadt egy-kettő. Például, amikor egy varjú a vállamra szállt és megpróbálta egy-két tollamat elcsenni. Biztosan az épülő fészkéhez szánta volna a puha tollaimat.

- És?...

- Nem adtam neki egyet sem - a kislány mosolygott.

- Vagy amikor télen hóangyalt csináltam egy kisfiúnak. „Angyal, angyal! – mutatott rám kinyújtott kézzel. Szaladt az anyukájához, de az csak nem akarta elhinni a kisfiának, hogy azt a hóangyalt egy igazi angyal csinálta. „Akkor is angyal volt” – görbült sírásra a kissrác szája…

- Fázom - mondta a kislány és lehunyta a szemét. Gondoltam hogy ez a perc is elérkezik. Ez a legkritikusabb, az állapotát befolyásoló időpont. Fázik, pedig most legalább 36 fokos hőség tombol. Az aszfalt olvad, és a levegő vibrál, mint a sivatagban. A normális emberi test ilyenkor plusz hőt vesz fel, de úgy védekezik a forróság ellen, hogy izzadtságot termel, vagyis vizet ad le. Ezt viszont pótolnia kell a szervezetnek. Ezért jó - hogyha útra kelünk a kánikulai nagy melegekben -, ha viszünk magunkkal egy-két liter folyadékot. De a súlyos krízisben lévő test most másképpen reagál. Az agy diktál, a test szervei pedig szolgai módon engedelmeskednek neki. A szervezet jelez, hogy baj van, és beindítja a védekező mechanizmusát.

- Bizonyára nagy fájdalmaid vannak, igaz?

- Ühüm - hagyta rám.

- Egy kicsit tudok rajta segíteni, legalábbis egy csöppet enyhíteni… - a másik, szabadon lévő kezemet a fejére tettem. Élénkítő, stimulált energiát juttattam az elgyengült testbe.

   Egy röpke sóhajtással és egy lassú, nehéz szemhunyással jelezte, hogy most egy kicsit így jobb. Éreztem, olyan erősen szorítja a kezem, mint aki az utolsó szalmaszálba kapaszkodik. 

- Csak tarts ki. Kérlek, tarts ki. Mindjárt itt lesz a mentő és aztán onnan megy már minden a maga útján, mint a karikacsapás. Meglásd, minden rendben lesz.

   Nem is tudom, talán fél óra is eltelhetett, amikor egyre erősödő, éles szirénazúgás hasított felénk a forró levegőben. A lányt betették a mentőbe. Én is beszálltam utána és fogtam a kezét.

- Maga hozzátartozója? - kérdezte kissé bizalmatlanul a szigorú mentőshölgy, mikor ő is beszállt és helyet foglalt a kislány mellett. Ahogy rám nézett, kérdőjelgyökű ingerek sokasága áramlott az agyamba.

- Nem. Én az őrangyala vagyok - válaszoltam őszintén.

- Szóval őrangyal… Gondolom, ez egyben a foglalkozása is…

- Úgy van.

- Értem… Ha a lányt beszállítottuk a kórházba, az idegosztály egy emelettel feljebb található. Majd utána szívesen felkísérem. Tudniillik a mentőben idegeneknek…

   Ahogy a szárnyaim előtörtek és kicsapódtak a mentőautóban valami földöntúli nagy suhogással, a két szárny alig fért el a jármű légterében. Nekiverődtek a fémfalnak, a mentő két oldalát jócskán beterítve velük. A végeit még így is be kellett hajlítanom a sarkoknál. A vakítóan hófehér szárnytollaim alaposan felerősítették a mentőbelső gyér, halottszürke, gyenge fényét és hirtelen mennyei fényesség árasztott el mindent idebent. De úgy látszik, valahogy a kelleténél nagyobb svunggal nyithattam ki őket, mert még koppantak is. Szegény mentőshölgyet jól meg is ijeszthettem vele, pedig nem akartam.

- Hah!..  - hagyta el a száját az ijedtséggel és a csodálkozással párosult hang és hátrahőkölt, mindkét tenyerével nekitapadva a mentő falának.

- Maga… akkor… tényleg angyal? - kérdezte kissé remegő hangon, lassan leválva a mentő faláról.

- Hát, én megmondtam.

- És azok… igazi szárnyak? - mutatott rá ujjával, igen félénken, gyámoltalanul, alig kinyújtva, szorosan maga előtt tartva.

- Ha nem hiszi… Fogja meg nyugodtan.

Megfogta és még meg is simította. Elmosolyodott.

- Ez valami csodálatos… Maga tényleg egy angyal… És hogy tudja ezeket a hatalmas szárnyakat el…

- Elrejteni?

- Igen.

- Hát így… - s azzal szárnyaimat egy gyors suhintással elraktam az ingem alá, mintha nem is lett volna. Ha a tollaimat sikerül szépen elrendeztem, ember fia észre nem veszi a változást.

 

   Körülbelül két percet tölthettem a kislány mellett, amikoris megjött a mentő. Hamar ideért, valószínű a közelben járhatott. Ez alatt a két perc alatt igyekeztem megtenni mindent, amit csak tudtam: fejét az összegyűrt ingemre fektettem, vizet adtam neki és a vizes tenyeremmel hűtöttem a homlokát és a nyakát. Ilyenkor, valószínűleg alig bír higgadtan gondolkodni az ember, olyan felfokozott idegállapot uralkodik el rajta. Nem tettem semmi különlegeset. Én csak odamentem hozzá, lekuporodtam mellé, hogy néhány bátorító szót mondjak neki, hogy lelkesítsem egy kicsit és némi kitartásra buzdítsam. Ennyi volt. Mondhatnám, hogy ezt bárki megteszi, de azt hiszem, ez egy elhamarkodott kijelentés, ez koránt sincs így.

   A mentő elviharzott, a sziréna vad vijjogását beitta a részvétlen, szörnyeteg város lüktető, monoton zaja. A rögtönzött utcaszínház műsora mára véget ért: az őgyelgő, bámészkodó emberek szétszéledtek, mindenki ment a dolgára. A melegtől és a látottak meg az átélt események miatt kótyagos, zavaros fejjel én is hazafelé indultam.

   Másnap felhívtam a kórházat és a kislány hogyléte felől érdeklődtem. Az ügyeleten azt mondták, hogy már átesett egy komoly műtéten, s bár nagyon súlyos az állapota, és több műtét vár még rá, de ezek után van remény a felépülésére. Mint azt a készségesen informáló nővér elmondta, azért biztató a helyzet, mert bár a kislány több gerinc- és nyakcsigolyája eltört, de - így mondta -, hála Istennek, a gerincvelő nem sérült meg.

    Megköszöntem a nővérke kedvességét és egy megkönnyebbült sóhajjal raktam le a telefonkagylót. Legalább nem szenvedett maradandó sérüléseket. Két hét múlva, gondoltam, hogy újra felhívom a kórházat.

- Jól van, a műtétek sikerültek, már szépen gyógyul, de körülbelül két-három hétig még feküdnie kell. Kényszerű ágynyugalomban van, mert gerincstabilizáló sínágyban fekszik. A lábadozás után aztán kezdődhet a rehabilitáció. A lábai is gyógyulnak, még egy hét és azokról már levehetjük a gipszet.

   Bementem hozzá meglátogatni. A betegszobában ketten feküdtek. Ő és egy tíz év körüli kisfiú. Ahogy beléptem, egyből felismert, rám szegeződött a tekintete és még köszönni is alig engedett.

- Szervusz kislány, én…

- Te vagy az.

- Szia,.. hogy mi?

- Te vagy az angyal. Téged láttalak.

- Milyen angyal kislányom? - nem értettem a dolgot. - Én nem vagyok semmilyen angyal.

- De te voltál. Láttalak. Még a szárnyaidat is megmutattad.

- A szárnyaimat? Milyen szárnyamat? Nekem nincs szárnyam…

- Amikor fogtad a kezem és megmentettél - állította váltig makacsul a kislány.

- De hidd el - próbáltam győzködni, - nekem nincsenek szárnyaim és angyal sem vagyok. Valóban odamentem hozzád, amikor ott feküdtél a földön, de csak azért, hogy hátha tudok valamit segíteni neked. És azért fogtam a kezed, hogy bátorítsalak.

- Mutasd meg a szárnyaid. Kérlek. Naaaa… - kérlelt rimánkodva, mintha meg sem hallotta volna, amit az előbb mondtam.

- De hidd el, hogyha lenne, megmutatnám - mondtam némi bosszússággal a hangomban. - De mit is beszélek… Hidd el, hogy nekem nincs szárnyam. Nem is tudom, hogy honnan veszed ezt a butaságot… Idenézz… - mutattam meg a hátamat, feléje fordítva.

- Nincs szárnyad? - kérdezte elszontyolodva, csalódottan. Szája legörbült.

- Sajnálom, de így van. Most csak azért jöttem, hogy meglátogassalak és megkérdezzem, hogy vagy.

- Nem vagy angyal? Nem te vagy az Angyal? - kérdezte bánatosan, száját elbiggyesztve. A teljes, végérvényes csalódás ült ki az arcára.

   A legtöbb ember nem is tudja, vagy nem hiszi el, hogy neki is, mint mindenkinek van egy őrző angyala. Aki őrzi, védi őt egész élete során láthatatlanul. De a védőszolgálatot ellátó őrangyalunk egyben a halál angyala is, aki az út végén tovább vezet bennünket, hogy akkor is a kezünket fogva elkísérjen bennünket valahova máshová.

 

Irén a 90-ik születésnapját ünnepelte. A nevezetes családi eseményen ott volt a család apraja-nagyja: a fia, a lánya, a három unokája és a gyerekek, az öt dédunoka. Pitypangkönnyű dalocskák éltették, jókívánságok hullottak reá, virágeső fürdette. Menten nagy ricsaj és felfordulás lett a házban: rohangálás, sütés-főzés, sürgés-forgás, szaladgálás. Majd az ünnepi ebéd kezdődött el. Mindannyian leültek az asztal köré. Akkor váratlanul csöngettek.

- Ki lehet az? Talán a postás? - állt fel Irén lánya és kiment. - Tényleg a postás volt. Egy levelet hozott neked mama, de nincs rajta feladó - és átnyújtotta az anyjának.

- Ki küldhette vajon? - csodálkozott Irén és felbontotta a levelet. De igazából nem is kellett bontogatnia, mert a levél magától kinyílt. Reszkető kézzel vette ki a dupla képeslapot. 

- Olvasd mama!

- Ki küldte?

- Mi van benne, mama? - hangzottak ki a lármából egyszerre a türelmetlen gyermekhangok.

- Lássuk csak… Egy születésnapi képeslap - szétnyitogatta. - „Boldog születésnapot Irén. Holnap meglátogatlak.” Ez van ide írva.

   Megfordította és akkor a képeslap másik oldalán ott látott egy angyalt, kiterjesztett, hatalmas, hófehér szárnyakkal. Boldogan ismerte fel azokat, amelyeket már látott egyszer, még zsenge, fiatal korában.

- Ki küldte, mama? - kérdezték az unokái szinte egyszerre, újfent nagy zsibongással.

- Egy angyal. Egy angyal küldte… - mondta boldogan és elsírta magát. - Holnap eljön. Meglátogat - rebegte átszellemült, könnyes szemekkel.

Másnap délután csöngettek. Nem a postás volt.

- Ő az. Az őrző angyalom. Akiről már olyan sokat meséltem.

   A gyerekeinek és az unokáinak sokszor elmesélte történetét az angyallal. És ezt kérésükre, többszöri kérlelésükre sokszor, de nagyon sokszor, el kellett mesélnie. „Még egyszer, mama!”, aztán még egyszer és még egyszer.

- Végre most újra láthatom - sóhajtotta.

   Irén aznap délután, 2-kor halt meg. A szíve megszűnt tovább dobogni. Csak ült a régi, nagymamás, kopottzöld, óriási nagy foteljében és csendesen aludt. Ez az alvás is olyan volt, mint a többi, mindennap szokásos, délutáni szunyókálása. Arcán szelíd ragyogás tündökölt, az életszántotta ráncai gyermekien kisimultak és olyan földöntúli, láthatatlan mennyei mosoly áradt szét rajta, mintha a csukott szemén belül egy angyalt látna…

 

„Vég? Nem. Az út nem itt ér véget. A halál csupán egy másik ösvény, melyre mind rálépünk. Amikor a világ szürke esőfüggönye visszagördül, s minden ezüstös tükörré válik, akkor meglátod: fehér partokat, azon túl egy távoli országot, mely zöld és napsütötte.” (A Gyűrűk Ura: A király visszatér; Gandalf monológja.)