Egy pesti srác élete és halála
„Az ’56-os forradalomban a VIII. kerületben 5-6000 fegyveres vett részt. A forradalom 40. évfordulóján avatták fel a pesti srácok emlékművét a Corvin mozi előtt. Egyre kevesebb a tanú, aki emlékezhetne azokra, akik a harcokban életüket vesztették.
Szalay Tivadar és barátja, Kögler Gusztáv
november 5-én, a második szovjet inváziót követő napon hazajöttek a Kisfaludy
utcai házba. Másnapra sem csitult a harc, ők mégis elindultak. Családja sem
tudta visszatartani Tivadart és barátját. Puskáikat kellett visszavinniük annak
a katonának, akitől még az első éjjelen kapták. Aznap hiába várta őket a
család. Szalay Ágnes, a nővér így emlékezik:
„Eltelt a hatodika. Apuka 7-én reggel elindult megkeresni őket. Alig lépett ki
a kapun, egy gránát becsapódott a szemközti házba, és egy repesz levitte Apuka
ujját. Valaki ellátta a sebet, de bebizonyosodott, hogy most még nem lehet
kimenni az utcára, abba a golyózáporba. Csak imádkozhattunk, hogy a fiúknak ne
essék semmi bajuk. Nyolcadikán megint elindult Apuka, már nem volt akkora
csatazaj. A Nap utca sarkáig ért, szembejött vele egy férfi, ismerhette, mert
azt kérdezte:
– Maga a Szalaynak az apja?
– Igen, én vagyok.
– Akkor menjen, és temesse el a fiát, mert két napja
ott fekszik a baptista templom előtt!” Amikor odaért, egy fehér virág volt már
az Öcsin.
Tivadar 16 éves volt. Tanuló. Születése óta a Kisfaludy utcai ház
második emeletén lakott hatodmagával; szüleivel, nővérével, húgával,
nagymamájával. Az általános iskolát a Práter utcai általános fiúiskolában
végezte. Ő is, mint kortársai közül annyian, szabadidejét, ha csak tehette, az
utcán töltötte. Tivadar mindig eleven, elszánt és önfejű fiú volt. És mindig
éhes. Barátjával a Horváth Mihály téri csoporthoz csatlakoztak. Puskájuk volt,
de – mint mesélte Tivadar, ha hazaszaladt ruhát, fehérneműt váltani – csak a
levegőbe lőttek, igaz, a benzinespalackokkal ők is dobálták az iskola tetejéről
az Orczy tér felől a Baross utcába közeledő tankokat. Ha jött egy tank –
mesélte Tivadar –, lefeküdtek a járdára, és úgy tettek, mintha halottak
lennének. Különben is messziről hallották a lánctalpak csörgését.
November 6-án reggel, amikor a puskákat vissza akarták vinni, a Vajdahunyad utcában nem lánctalpas, hanem gumikerekes harckocsi közeledett. Tivadar fél arcát elvitte egy sorozat, egy pillanat alatt meghalt. Barátjának több ideje maradt. Szenvedni. Be akart ugrani egy ház kapuján, de az zárva volt, haslövést kapott közelről”.
Először a közeli Papp-gödör szélére – ma Molnár Ferenc tér – temette a kétségbeesett apa a fiát. November 23-án kapták meg az engedélyt a hivatalos temetésre. Másodszor a Kerepesi úti temető 21-es parcellájában vett végső búcsút a család halottjától. A sírkőre azt a mondatot vésték, amivel Tivadar anyja álmában elbúcsúzott tőle: „Anyukám, el kell mennem!” Aztán valamikor a hatvanas évek közepén értesítést kaptak, hogy a parcellát elsimítják, gondoskodjanak a holttestek áttemetéséről. „A húgommal együtt mentünk el az exhumálásra. A ruhája még úgy-ahogy ép volt, de a koporsóból már semmi. Egy másik, kisebb koporsóba tették át a csontokat, a koponyáját, a lábszárcsontokat, a karokat, de mi már nem bírtuk tovább, hagyjuk, hagyjuk… – mondtuk – elég volt! Harmadszorra Rákoskeresztúrra (Új köztemető), apja mellé temettük, akkorra már ő is itt hagyott bennünket, a szíve vitte el. Új sírkövet kaptak, alig találtunk sírkövest, aki vállalta, hogy rávésse a sírfeliratot. Isten vezethette a kezemet, amikor rátaláltam ezekre a sorokra egy Vörösmarty kötetben: „Emléket neki egy jobb kor fog tenni, öröklőt, S azt, hogy hű fia volt, a haza jegyzi rá.”
A rendszerváltás után kezdték helyreállítani a 21-es parcellát. Ágnes megszerezte Göncz Árpád köztársasági elnök engedélyét a visszatemetéshez, de arra már nem volt elég pénze a családnak, hogy külön sírkövet is állítsanak mindkét sírra, ott maradt Tivadar az apjával. A család belefáradt. Hat évvel később az édesanya is elhunyt. Később emléktábla állításával is próbálkoztak, de a procedúrában anyagilag is magukra maradtak.
Ágnes ma nyugdíjas zongoratanár, órákat ad. Kilenc unokája született, a két fiút Mártonnak és Áronnak keresztelték. Azóta is ugyanazt a lakást lakja, már egyedül. A szobában kis sarok, fénykép, és a beszélgetés alatt égő mécses őrzi Tivadar emlékét. És sok, nem halványuló gondolata. „Tudod, olyan gyerekek voltak még. Öcsi, amikor egyszer hazaszaladt, azt mondta: – El sem tudod képzelni, milyen csodálatos, hogy éjszaka, amikor nem lőnek, és békés csend van, senki sem jár az utcán, kimegyünk a térre, és hintázunk egy jót.”
Flumm János cikke, Magyar Nemzet 2005. Vác
Szalay Tivadar egy fiatal srác volt, majdhogynem gyerek. De nem ő volt a forradalom legfiatalabb áldozata. 1956. október 25-én a Kossuth téren több ezer békésen tüntető tömeg gyűlt össze. A vérengzés akkor kezdődött, amikor egy szovjet tank bukkant fel a Báthory utca és a Nádor utca sarkánál, azaz az akkori Ságvári tér (ma Vértanúk tere) sarkán lévő épület mögül és minden figyelmeztetés nélkül páncélgránátokat lőtt ki és géppuskatüzet zúdított a tömegre, majd haladt az Akadémia utca felé. Pánik tört ki, mindenki fejvesztve menekült, de a többszöri sortűz következtében a tér, a II. Rákóczi Ferenc szobor és a 2-es villamos megállója közötti füves szakaszán legkevesebb 70, de egyes becslések szerint több száz halott és súlyosan sebesült pesti civil feküdt: öregek, fiatal munkások, asszonyok és gyerekek. Egy 10 éves kislány is akkor és ott halálos lövést kapott. Anyukája kétségbeesetten jajveszékelt felette, de segítség, mentő nem érkezett. Se akkor, se később. De nemsokára viszont érkeztek a hullaszállító, platós ZIL teherautók és elszállították a holttesteket. A kislány tetemét is felrakták a kocsira. De az anyukája kérte a hullaszállítókat, hogy vele mehessen. Felszállt, leült a halott kislánya mellé a vértől átázott platóra, a rettenetesen összeroncsolt, az egymásra rakott véres holttestekből álló hullahegyek közé és vele ment a hosszú úton a temetőig. Végig fogta a kislánya kezét. Nem akarta elengedni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése