Az 1800-as évek végének gazdasági fellendülésével az országos bankhálózat is fejlődni kezdett. Az Országgyűlés határozata alapján, a Magyar Királyi Postatakarékpénztár létrehozásával (1895) a magyar államvezetésnek kettős célja volt. Egyrészt a szegényebb társadalmi rétegek számára is lehetőséget kívánt teremteni a takarékoskodásra, másrészt - államgazdasági szempontokat figyelembe véve a kihasználatlanul álló megtakarításokat (tőkét) is be kívánta vonni a gazdaság fejlesztésébe. A pénztár, a működéséről szóló jelentése a pénz „forgatásáról” így fogalmazott: „Az 1885-ös törvényczikk a m. kir. postatakarékpénztárt egy önálló országos intézet jellegével ruházta föl; oly föladattal, hogy az ország lakosságának megtakarított filléreit összegyűjtse, ezeknek megfelelő gyümölcsöztetéséről gondoskodjék, s a szükség pillanatában a feleknek visszafizesse a felmondott összegeket.” Az alapításkor a betehető összeg minimumát 50 krajcárban szabták meg, a kamatláb nagyságát ugyanakkor 3,6%-ban maximalizálták. Összehasonlításul érdemes tudnunk, hogy az 1860-as évek végén egy kilogramm kenyér ára 40 krajcár, egy kilogramm cukor 46 kajcár, míg 1 kilogramm kávé ára 1 Ft 40 krajcár volt. A Vasárnapi Újság egyéves előfizetése 1886-ban például már 12 forintot tett ki.
Meg is hirdettek egy rövid határidős pályázatot az új székház terveire 1900. január 4-én, melyre 56 építész 61 tervet nyújtott be. Lechner Ödön nyert, így 1900. július 19-én meg is kezdhette a közös munkát Baumgarten Sándor építésszel. A székház a legnagyobb takarékossággal épült. Az eredeti költségvetés 1 millió koronás összegét nem volt szabad túllépni. Érdekes, nem is lépték túl(!): saját kora egyik legolcsóbban felépített középülete volt (és ami egy csöppet sem ment az igényes színvonal rovására, sőt!). Alig több mint egy év múlva(!), 1901 decemberére elkészült a Postatakarékpénztár székháza, a „Postapalota”, mely magán viseli Lechner sajátos, magyar szecesszióból táplálkozó stílusát. Lechner életművének egyik legkiemelkedőbb alkotásává vált. Az épület a magyarországi szecesszió csúcspontja, Lechner pályájának csúcsa, szintézise. 1900-ban az épületért a Képzőművészek Egyesülete „Nagy Aranyéremmel” tüntette ki, és 1900. július 1-jén (a fonnyadtnyakú) I. Ferenc József "magyar király"-tól megkapta a „királyi tanácsos” címet is.
Lechner letisztult formavilága
ennél az épületénél érvényesül a legtökéletesebben. (No, de azért ne feledkezzünk meg - többek közt - az Iparművészeti Múzeumról és a Magyar Állami Földtani Intézetről a Stefánia úton. A Földtani Intézetet nemsokára bemutatom, az Iparművészeti Múzeumot majd akkor, ha visszakapja a tornyát, és a már - botrányosan - több mint öt éve húzódó rekonstrukciós felújítása végre valahára befejeződik, vagyis körülbelül tíz év múlva...). A pénzintézeti palota Lechner magyaros
stíluskeresésének és a szecesszió magyarországi kezdetének egyik legszebb
példája. A lechneri szecesszió jellemzői a magyaros
virágmotívumok és a színes kerámiacserepek és majolikák. A magas, tagolt tetőn színes Zsolnay-kerámiadíszeket és
cserepeket alkalmazott. Róth Miksa
maratott felületű virágmintákkal díszített üvegablakokkal, Zsolnay Vilmos különlegesen pazar pirogránit kerámiadíszítményekkel, Alpár Ede lakatosmester pedig a
folyosók művészi öntöttvas oszlopaival, mellvédrácsaival, az erkélyeken, loggiákon lévő rácsbetétekkel és egyedi, kovácsoltvas kandelábereivel járult
hozzá az épület patinás megjelenéséhez. Róth Miksa gyönyörű, stilizált virágmotívumokkal borított
ablaküvegei olyan érzést keltenek, mintha egy virágoskertben járnánk. Róth, a
homlokzati díszeket, a magyar címert muranói üvegmozaikból készítette (ezért fénylenek, ha úgy vetül rájuk a napfény).(Alpár Ede (?-1912). Két évtizeden át működött budapesti díszműkovács-mesterként, a hazai és a nemzetközi kiállítások rendszeres résztvevője és díjazottja volt. Budapesten sok kitűnő alkotása található).
Lechner fájlalta, hogy a keskeny utcák között díszes tető- és homlokzatkompozíciója nem érvényesül igazán. Az ismert anekdota szerint egyik tanítványa csipkelődő megjegyzésére, miszerint szükségtelen is volt ilyen szépen kidolgozott tetőszerkezetet terveznie, a Mester – rá igen jellemző szelídséggel – azt válaszolta, hogy azt a madarak kedvére készítette.
Alkotásaiban Lechner fő
feladatának tekintette a nemzeti jelleg hangsúlyozását. A Postatakarékpénztár
tervezésénél a Mester a takarékosság és a megbízhatóság erényeit helyezte
középpontba, melyeket kulcsfontosságúnak tartott a hazai gazdasági növekedés
szempontjából. E célok az épület szimbolikájában is erőteljesen megmutatkoznak.
A féloszlopokon például a gyűjtögetés és szorgosság jelképeiként majolika méhek
igyekeznek a stilizált, takarékosságot szimbolizáló aranysárga kerámia méhkasok
felé. A főhomlokzat két végén emelkedő tornyok csúcsán a szárnyas kígyók a
megújulás, az örök mozgás, változás jelképei, a sátorszerű tetőn megjelenő két
arany bikafej pedig a megbízhatóságra, szilárdságra és anyagi biztonságra utal. Az
oromzatot ezenkívül a szerencsét kikapirgáló tyúkok, kakasok és más csőrös madárlények is
díszítik.
Az 1949-es átszervezések során a Postatakarékpénztár megszűnt, az épület a szomszédos Magyar Nemzeti Bank részévé vált. A két épület közé felépítettek egy fedett átjárót: a „Sóhajok hídját”, ahogy egykori munkatársak nevezték. Ezt azonban a közelmúltban lebontották, amikor a székház levált a jegybankról. (Én is gyakran mentem át rajta, mivel az MNB dolgozója voltam). Az épületet az UNESCO 2002-ben vette fel a világörökségi listájára. A Postatakarékpénztár egykori székházában ma a Magyar Államkincstár központja működik.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése