Tardos, a Bánya-hegyi ősi mészkőbánya, ahol a tardosi "vörösmárványt" bányászták és a másik régi bányakatlan, amelyet még a rómaiak is használtak: a "piszkei márvány" nyomában

A tardosi „piszkei márvány” a Gerecsében, a Komárom-Esztergom megyei Tardos határában bányászott kőzet, amely tulajdonképpen átalakult mészkő, erős vastartalommal és nem igazi márvány. Geológiai szempontból mészkő, viszont ugyanolyan jól csiszolható, faragható, megmunkálható, - ugyanolyan tulajdonsággal rendelkezik - mint a márványok.  

   Kialakulása a földtörténeti ókor- és középkor határára, azaz körülbelül 200 millió évvel ezelőttre vezethető vissza. Keletkezéséhez hozzájárult, hogy a mészkövet a földtörténeti folyamatokban magas nyomás és magas hőmérséklet érte, miáltal a kőzet részecskéi átkristályosodtak, és tömör felületek alakultak ki, melyek változatos mintákat alkotnak. Amikor a kőzet lehűlt, összehúzódott, vízszintes rétegű elválások jöttek létre. (Hasonlóan, mint a bazaltláva lehűlésekor a bazalt oszlopos elválása esetében). A tardosi márvány vörös színét a vas-oxidtól kapja, mely az itteni kőzetekben hol vastagabb, hol vékonyabb rétegekben lelhető fel. 

   Tardos környékét a Gerecse jura korban kialakult mészkőhegyei alkotják. Két nevezetes kőfajtát fejtenek itt: a vöröses színű úgynevezett tardosi, vagy más néven piszkei mészkövet (márványt), és a fehér, szürkés süttői mészkövet. Mindkettőben gyakran találhatók kisebb-nagyobb méretű ammoniteszek fosszilis megkövesedett lenyomatai. Az ammoniteszek kihalt szifótölcséres, fejlábú tengeri állatok. Külső házuk mészvázas és lapos spirál alakú. A mai csigáspolip, a nautilus "őse". Fajuk először a késő szilur vagy a kora devon időszakban jelentek meg, mintegy 400 millió évvel ezelőtt, és a kréta kor végén (65 millió év) haltak ki, a dinoszauruszokkal együtt.  

   Az itteni „márvány” évezredek óta fontos építőanyag, melyet régészeti leletek is bizonyítanak. Itt már a Római Birodalom idején is bányászták és használták e követ. A római kortól a legfontosabb hazai építő- és díszítőköveink közé tartoznak: Sopronban, az egykori Scarbantia területén is találtak innen származó sírkövet. A rómaiak a tardosihoz hasonló vörösmárványt bányásztak a Pisznicei bányakatlanban, amely ma már felhagyott művelésű kőfejtő. (Fokozottan védett, szerintem az ország legszebb, legvadregényesebb kőbányája. Már bemutattam). A középkorban fontos szerepe volt az igen jó helyen fekvő bányából származó köveknek. Már I. (Szent) László királyunk idejében is felhasználták őket, Mátyás idejében pedig a Dunán tonnaszámra szállították a királyi paloták építkezéseihez. Tény, hogy elterjedésükhöz hozzájárult az, hogy a bányák közel voltak a Dunához, így az akkortájt körülményes szárazföldi szállítás helyett vízi úton lehetett az építkezések helyszínére eljuttatni az itt bányászott kőanyagot. Nem véletlen, hogy pont a Duna mellett fekvő Visegrád, Esztergom, Buda és Óbuda palotáinak, templomainak díszítésénél találkozunk a legtöbb gerecsei nemes kővel. A hagyományok szerint Mátyás király egy ízben 76 gályával vitetett piszkei márványt a budai palota építkezéséhez. Ebben az időben a gazdagabb emberek sírkövei szinte csak ebből az anyagból épültek. Legismertebb középkori emlékünk, amely ebből a kőből készült, a visegrádi úgynevezett Mátyás-kút - melynek eredeti töredékes darabjait és helyreállított másolatát Visegrádon láthatjuk ma is. 

   Ha valaki ma ellátogat Tardosra, láthatja, hogy a településen szinte minden a közeli bányából kikerülő kőből készült: nem csak a kerítések, támfalak, oszlopok, de még a portákra vezető kocsibehajtók is. A tardosi köveket ma is előszeretettel használják fel díszítőkőnek. Épületek lépcsői, korlátjai, burkolatok, de szobrok, emléktáblák, emlékművek is készülnek belőle. Természetesen a faluban - és a környező falvakban - szinte minden férfiember értett a kövek megmunkálásához, faragásához. A kövek feldolgozása, vágása, csiszolása ma már üzemekben történik, a régi mesterek és kőfaragók lassan kezdenek kiveszni.