"Száll a 424-es, szikrák a szélben, szikrák szállnak": vonatozás a Bivallyal, a MÁV 424-es gőzmozdonyával Szobra. Luczenbacher Pál, a Magyar Hon jótevőjének családi kriptájában. A szobi Börzsöny Múzeum és a Szobi Szörp.

A Magyar Államvasutak 424-es mozdonyát nagyon szerették a mozdonyvezetők, a vasutasok és az utasok is. A nép körében a közkedvelt beceneve „Bivaly” volt, de hívták „Nurmi”-nak is (utalva a finn olimpiai hosszútávfutó kitartására). A magyar vasúti járműgyártás legnagyobb darabszámban gyártott mozdonyáról, minden túlzás nélkül elmondható, hogy napjainkra legendává vált. Számos magyar filmben is „szerepelt” a 80-as 90-es években. Néhány dalban is megjelenik a népszerű mozdony, a legismertebb ezek közül az LGT Mozdonyopera című albumának 424-es csatahajó című száma, amelynek utolsó sorai így szólnak:

„A radarok hiába lesnek ránk, ha kék is, zöld is a stop-lámpánk,
és szárnyakat ragasztunk mindenhová, a kémény fölé és a sínek alá,
és lesz aki tudja, hogy mire való a 424 - es csatahajó. Ez így lesz jó!”

Vagy Cseh Tamás – Bereményi Géza: Désiré apja (Száll a 424-es) című dalában így szól:

„Száll a 424-es, mert az én papám fűti, 

Száll a 424-es, mert az én papám fűtő. 

Szikrák a szélben, szikrák szállnak.”

 

   Nekem, gyerekkoromnak ikonikus „tartozéka”, csodálatos emléke. Imádtam. Gyerekként megbabonázva csodáltam ezt a mozdonyt: csodáltam monumentális nagyságát, robusztus „óriásságát”, csodáltam komoly, tekintélyt sugárzó feketeségét, csodáltam ahogy a gőzt mindent elfedve kiengedte, csodáltam a sűrűn gomolygó, fekete füstfelhőket ontó kéményét, csodáltam az állomásra érkezésekor, indulásakor a rövid-hosszú mozdonyfüttyét, csodáltam sebességét, amint fekete tüzes paripaként száguldott a síneken... Még arra is emlékszem (10-12 éves voltam akkor…), hogy amikor vasárnaponként a templomba mentünk, mindig a legszebb ruhánkat vettük fel, és amikor a 424-es vonattal utaztunk, akkor szintén ünneplőbe öltöztünk. Így szoktatott rá édesapám arra, hogy a 424-est ne csak szeressük, hanem tiszteljük is… Ugyanis, egy 424-essel akkoriban megtiszteltetés volt utazni… És számomra rendkívüli élmény is… (Egyszer, apró gyerekkoromban - tán 7 éves lehettem - egy 424-es mozdonyt is irányítottam kézjelekkel, nyílt pályán… Ezt a csudálatos, szinte hihetetlen történetemet az Eurüdiké és Orpheusz című novellámban olvashatják…) 

   A Bivalyokat 1958-ig gyártották, a sorozatgyártás 32 éve alatt összesen 514 példány készült belőle.  Az utolsónak gyártott Bivaly a 424.309-es pályaszámot kapta és sokáig Gárdony vasútállomáson volt kiállítva. Az első, 1924-ben gyártott példány (424.001), Jugoszláviában „ragadt” a II. világháborút követően és egészen 1968-ig közlekedett a Jugoszláv vasútvonalakon. Ezután a zágrábi fűtőházban volt kiállítva, majd 1997-ben visszavásárolta (vagyis, drága pénzen megvettük, visszavásároltuk, ami eleve a miénk volt…) a Közlekedési Múzeum, ahol 2016-ig volt kiállítva. A vesztes II. világháború után 95 darab 424-es mozdonyt "vettek el" tőlünk a kedves szomszédaink (Csehszlovákia, Jugoszlávia valamint a Szovjetunió), "jóvátétel" címén.  

   Az utolsó 424-es, amely az utolsó közforgalmú gőzmozdonnyal vontatott vonat is volt egyben, 1984-ben közlekedett utoljára. Jelenleg 19 darab Bivaly található hazánkban, amelyek közül kettő (424. 247 és 424. 009) üzemképes állapotban van, a MÁV Railtours használja őket nosztalgia vonatok élén. Mi most egy ilyen nosztalgiavonattal utaztunk Pestről indulva Szobig, majd vissza. És természetesen a szerelvényt nem más húzta, mint egy ikonikus „Bivaly” 424-es, mégpedig a MÁV 424.247 jelzésű, azaz a MÁV 424-es sorozatú, 247-es pályaszámú klasszikus tagja…