SZERETET-BOLT a Körúton

                                  SZERETET-BOLT a Körúton

                                                           Hit, remény, szeretet; e három közül   

                                                                               pedig a legnagyobb a szeretet.

                                                                                                             Korinthus 13:13

Z. úr – egyszerűen  nevezzük így – hétfőn reggel, pontosan nyolc órakor szeretet-boltot nyitott Pesten, a Körúton. Z. úr, ezt a kissé elcsépeltnek hangzó, olcsó - vagy inkább ócska hatásvadász? - reklámszövegnek is beillő, de ugyanakkor mindenképpen nevezetes és különleges eseménynek számító hírt nem reklámozta az újságokban vagy a TV-ben, nem reklámozta a környezetében sem, saját maga gyártotta szórólapokon – címmel, telefonszámmal ellátva -, amelyeket aztán bedobhatott volna minden postaládába, vagy akár az élő fákra is felszegezhetett volna rajzszegekkel. Bár, ez az utóbbi megoldás egyáltalán nem lett volna ínyére. Egyszóval, nem volt semmi hírverése ennek az amúgy világra szóló nagy eseménynek. A bejárat feletti homlokzatra kitett cégértáblán csak ennyi állt: SZERETET-BOLT. Z. úr pragmatikusan gondolkodott, amikor boltjának ezt a nevet adta: ha van HÚSBOLT, meg TEJBOLT és KENYÉRBOLT, akkor miért ne lehetne SZERETET-BOLT is – vélekedett ebből a megfontolásból kiindulva. Úgy gondolta, ha egy boltban húst, tejet, kenyeret lehet adni az embereknek, akkor Szeretetet is lehet adni… Viszont, ha a nyájas olvasó körbenézett volna ebben az apró, parányi kis üzletben, akkor igen-igen csodálkozott volna, mert a boltban nem volt semmi, még egy fikarcnyi árucikk sem: a bolt kongott az ürességtől, a polcok is üresen ásítoztak.

   Z. úr nyolc órakor kinyitotta az ajtó zárját, a NYITVA táblát kifelé fordította és csak ült nagy türelemmel a vadonatúj, fényes pultja mögött és várt csendesen. Arcán semmi izgatottság, a várakozás legapróbb rezdülése sem mutatkozott. Lesz, ahogy lesz.

   Látta, hogy a bejárat előtt hömpölyög a tömeg. Nem csoda, hiszen a boltját a belváros egyik frekventált helyén nyitotta meg. Eltelt egy óra, majd még egy. Sehol egy vevő, sehol akárcsak egy betérő kíváncsiskodó, sehol senki. Látta, hogy odakint egyikük-másikuk felnéz a cégértáblára, de aztán értetlenül a homlokát ráncolva, vagy szemöldökét erőteljesen felvonva, megütközését vagy éppen csodálkozását ilyeténképpen kifejezve, továbbmegy. „SZERETET-BOLT?.. mi a fene lehet az?” – gondolhatták – „á, valami baromság. Vagy biztos kandi-kamera az egész…”

   Z. úr jól ismerte az embereket. Az volt a tapasztalata, hogy a pesti emberek közönyösek, szomorúak, és jártukban-keltükben lógatják az orrukat. Éppen ezért határozta el, hogy egy ilyen boltot nyit, látva, hogy szeretetből milyen kevés szorult beléjük és hogy ebből a különleges árucikkből mily nagy hiányban szenved a város népe.

   Z. úr dél felé már egy kicsit aggódott. Hogy lesz ebből adásvétel, hogy lesz ebből üzlet? Így hogy fogja eladni azt a rengeteg felhalmozott, benne felgyülemlett, túláradó szeretetet, és a raktárában tárolt több millió tonnányi láthatatlan Szeretetet, amely eladásra várt, arra, hogy odaajándékozhassa. Bárkinek. (Most legutóbb millió tonna Szeretetet és egy másik hiánypotló árút, szintén millió tonnányi Boldogságot rendelt.)  

   És akkor nyílt az ajtó, az ajtó felett megszólalt a csengő csilingelő hangja és a boltba belépett az első – talán potenciális – vevő, egy morcos arcú, gyökérszakállú, szőrős fülű, lógó orrú férfi. Olyan volt mint Szilszakáll, Tolkien regényéből.

- Jó napot.

- Jó napot – örvendezett Z. úr is.

- Mondja, mit árul maga? Mi az a… Szeretet? Mi az hogy Szeretet? Azt árulja maga?

- Igen, azt adok.

- És én mit kezdjek vele? Egyem meg.., vagy vigyem haza? Vagy mi?

- Igen, akár haza is viheti – válaszolta Z. úr mosolyogva – Magának is vásárolhat vagy ha sokat vesz, tovább is adhatja másoknak, akiknek esetleg nincs vagy kevés van…

- Ugyan már, uram! Ez humbug, ilyen nincs. Még hogy tovább adni… Tudja mit? én úgy látom, hogy maga egy sarlatán. Egy csaló... Magát fel kellene jelenteni a rendőrségen!

- Nem kérne inkább mégis, legalább egy kilónyi Szeretetet? – próbálkozott Z. úr - Minimális mennyiség és ingyen adom…

- Micsoda? Maga ezt kilóra adja? – csodálkozott a férfi.

- Igen kérem. Ez egy bolt, egy üzlet. Mint ahogy a legtöbb árut, ezt is valahogy, valamiképpen mérni kell.

- Azt akarja mondani, hogy akár több száz kilónyit is vehetek?

- Hát, ha ennyire nagy hiányban szenved belőle, akár… De kezdésnek talán egy kiló is megtenné… Vagy esetleg kettő…

- Mit képzel? Csak nem gondolja, hogy felülök ennek a mesének? Kenje a hajára… - a férfi unottan nézett körbe, a bolt polcain végighordozva a tekintetét. (Azokon továbbra is csak a semmi piszmogott).

- Mondja, mást nem árul?

- De igen, van még egy másik különleges, egy másik speciális árucikkem… a Boldogság.

- Na ne röhögtessen. Egy újabb maszlag… Ne etessen már vele… Azt akarja mondani, ha veszek magától – jó… akármennyi kiló – Boldogságot, akkor én attól boldog leszek?

- Akár… Akár boldog is lehet. Ha él vele és kihasználja. Magán múlik.

- Na menjen a fenébe! - – s avval a nemrégen még „potenciális vevő jelölt”-nek gondolt, durcás, morcos-arcú férfi nagy dirrel-durral, szőrös füllel, lógó orral elhagyta a boltot.

„Hát, erre az emberre ráfért volna az a kilónyi szeretet, de még akár kettő is. Kár, hogy nem fogadta el…” – állapította meg magában szomorúan Z. úr, és legbelül nagyon sajnálta, hogy ezt a végül is elvetélt tranzakciót nem sikerült nyélbe ütnie. Még a szíve is belesajgott… A kudarc pillanatnyi érzése kerítette hatalmába. „Ennek az embernek nem csak a füle, a szíve is szőrös lehetett” – engedett fel kissé, egy halk kuncogás kíséretében.

   Fél óra telhetett el, amikor újra nyílt az ajtó és újra megszólalt az icinyke-picinyke csilingelő csengő, de most oly édesen, szívet melengetően szólt, mintha egy a mennyek felhőin ücsörgő angyal csengettyűzött volna…

Egy középkorú nő lépett be az üzletbe.

- Jó napot - köszönt félszegen.

- Jó napot hölgyem. Miben segíthetek?

- Én csak… én csak…

- Mondja bátran – noszogatta Z. úr – mit szeretne?

- Én csak… Boldog szeretnék lenni.

- Jöjjön közelebb kérem…

A nő kilépett a fénybe. Z. úr a nő arcára pillantva kissé visszahőkölt, és egy halk, alig hallható „jaj” sóhajjal a megdöbbenését fejezte ki. A nő arcának egyik oldalán egy vörös daganat, a másik oldalon, a szeme körül kékes vörös véraláfutás éktelenkedett…

- Jöjjön ide a pulthoz, kérem… No, csak bátran…

A nő odament és kezét a pultra tette. Z úr a kezére pillantott. „Szorgos-dolgos munkáskéz. Dolgozik, a lakást szépen vezeti. Férje van, és legalább három gyereke. Szépen neveli őket és általuk szeretve van…” Z. úr most a nő szemébe nézett. Tiszta, de szomorú tekintet. Aurájában a Szeretet láthatatlan  fénye mint szemet kápráztató dicsfény ragyogott. A háttérben a férj csak egy képlékeny, homályos fekete foltként látszott.

- Tud segíteni? – kérdezte a nő, szemében kétségbeesés.

- Ó, hogyne asszonyom. Szívesen segítek. Boltomban Boldogságot is árulok a Szeretet mellett. A Boldogság is nagyon fontos… Dekára és kilóra tudok adni belőlük és korlátlanul, bármennyit… Hány gyereke van?

- Három…

- Úgy látom, magában nincs híja a Szeretetnek. Egy kis Boldogságot javasolnék, mert…

- Kérem, akkor adjon tíz dekát belőle…

- Tíz dekát?.. – kerekedett el Z úr szeme a meglepetéstől, bár erre számított. „Még szerény és önzetlen is” – Csak tíz dekát? Tíz deka az semmi… Igaz, annyit is tudnék adni, bár valójában az alsó határ a minimum fél kilós kiszerelés, de én a maga helyében… nos… legalább egy kilót vennék…

- Jó, akkor legyen egy kiló. Köszönöm szépen – mondta a nő remegő hangon és elsírta magát, majd a halk sírást követően hangos zokogás tört ki belőle.

   Z. úr vigasztalni próbálta. Ki tudja honnan, talán az egyik üresen tátongó polc torkából, egy patyolatfehér selyem zsebkendőt varázsolt elő és átnyújtotta a nőnek.

- Köszönöm.

- Tudja mit? Én magának száz kilónyit adok, mert úgy látom, magára fér.

- Száz kilót? Annyit el sem bírok. – szörnyülködött a nő, kissé aggódva.

- Á, ne féljen, majd meglátja, meg se kottyan, ha kézbe veszi… a dolgokat. Nem a súly számít, az csak névleges… A súlyát most meg sem fogja érezni, csak ha kibontotta a csomagot, és ha majd eldönti, hogy hogyan fog sáfárkodni vele. De kérem, hogy ezt mindenképpen otthon tegye meg… És a száz kilóhoz adom még azt a bizonyos tíz dekát, mert lehet, hogy pont az a kis löket kell hozzá, hogy tudja, hogy majd otthon mit kell tennie és meg tudja hozni a helyes döntést… De álljon meg a vesszőparipa! Tudja mit? úgyis végkiárusítás van… Láthatja a polcokat… - mutatott Z. úr széles karmozdulattal az unottan ásítozó üres polcok felé – Adok magának ezer kilót a Boldogságból – megnyugtatom, ez sem lesz nehéz – mint ahogy nem lesz nehéz okosan felhasználnia sem. És ha továbbadja, ebből fog majd jutni a gyerekeknek is bőven, egész életükre. Majd meglátja.  - mondta Z. úr miközben gondosan becsomagolta az ezer kiló és tíz deka Boldogságot. Majd a csomagot egy egérszürke kis dobozba helyezte. Az pedig nem volt nagyobb egy cipősdoboznál.

- Ezer kiló van ebben a kis dobozban? – csodálkozott rá a nő.

- Bizony… De nem kell aggódnia, nem lesz nehéz, könnyedén megbirkózik vele. És ha majd otthon kibontja, nem lesz nehéz élni vele. Majd meglátja…

- Köszönöm uram, köszönöm, - hálálkodott a nő. - és mindez mennyibe kerül? – kérdezte az asszony fátyolos könnyein át.

- Semmibe. Ingyen adom. Nem kerül semmibe. Mint ahogy a boldogság sem kerül semmibe. Szokták mondani, hogy a boldogságnak, mint mindennek ára van… De nem nálam. A boldogság csak egy szó. Egy frázis, egy üres szó, mint bármelyik másik. Rajtunk múlik, hogy hogyan, miképpen töltjük meg tartalommal, szeretettel, odafigyeléssel – okosan. És még elárulok valamit magának: a hatása nem mennyiségfüggő. Érti ugye?... Tessék, készen is van – mondta és átadta a dobozt a nőnek.

   Z. úr SZERETET-BOLT-jának hamar híre ment a városban. A következő napokban szinte állandóan szólt a kis csengő az ajtó fölött, az emberek egymás kezébe adták a kilincset. Z. úr különleges áruját úgy vitték, mint a cukrot… Egyszer csak Z. úr azt vette észre, hogy a raktáron lévő összes Szeretet és összes Boldogság elfogyott.. Mindenét odaadta, odaajándékozta az embereknek, és az emberek ezt a rengeteg szeretetet és boldogságot most már magukban hordozták. Z. úr elégedetten zárta be az üzletét. A millió tonna Szeretet és a millió tonna Boldogság mind elfogyott. Az utolsó morzsáig, az utolsó dekáig…

Erről a boltról nekem egy ismerősöm mesélt, aki történetesen járt ebben a különös boltban és vásárolt is ott. Most boldog családapa, feleségével és két gyermekével nagy boldogságban és szeretetben élnek már évek óta. Hitetlenkedve hallgattam a történetét, de nem nagyon hittem neki. Azt is elárulta, hogy ezer kiló Szeretetet és ezer kiló Boldogságot vásárolt… Még hogy ezer kilót!..

- Á, hülyeség, ilyen bolt nincs is, nem is lehet… Ne hadoválj nekem - tamáskodtam, mint Szent Tamás a Bibliában.  

- De láthatod, én vagyok rá az élő bizonyíték – mondta széles mosollyal és mutatott a két gyönyörű kislányára – ráadásul a címet is megadta.

   A kíváncsiság nem hagyott nyugton. Elhatároztam, hogy felkeresem a boltot. Metró, 4-es villamos, Nagykörút. A megadott címen, egy ócska bérház SZATÓCS BOLT feliratú üzletét találtam. Bemegyek. Csengő szólt az ajtó felett, élesen. Apró, homályos kis üzlethelyiség. A csengőszóra egy éltes, matuzsálem-korú úriember csoszogott elő. Kérdésemre csodálkozva és értetlenkedve mondta, hogy itt nem volt ilyen bolt, s hogy ő már legalább hatvan éve vezeti ezt az üzletet, de más bolt nem volt itt soha…

   Elköszöntem és logó orral hagytam el az üzletet. De amikor kifele menet újra nyílt az ajtó, és újra megszólalt az icinyke-picinyke csilingelő csengő, az most oly szelíden, szívet melengetően szólt, mintha egy a mennyek felhőin ücsörgő angyal csengettyűzött volna…

                                                      A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik,  

                                                      a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem  

                                                      viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, 

                                                      nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat.

                                                                                                            Korinthus 13:4-5