Poklok pokla a főváros felett; Budapest bombázása 1944-45

A Közvágóhíd mellett, egy aszfaltutaktól közrezárt, nevenincs, gyérfüves téren áll egy kőből épített emlékmű. Lakott területen kívül van, emberek nem járnak arra, tán még kutyát sem sétáltatnak errefelé. Magányosan áll, elfeledve, ismeretlenül, benzingőzben, a semmi közepén. Mondhatnám, hogy a kutyát sem érdekli… S hogy kinek, vagy kiknek állít emléket a szürke kőhalom és a benne álló két hatalmas kőtábla? A Budapest és más hazai városok elleni bombatámadások polgári áldoza-tainak, akik 1944-45-ben ártatlanul, értelmetlenül haltak meg házaikban, az utcákon, a pálya-udvarokon, amikor az égből bombák hullottak rájuk… Mindenféle életkorúak, mindenféle foglalko-zásúak voltak. Olyanok, mint mi. Férfiak, nők, gyerekek. Egyszerű emberek, hétköznapi hősök…

1943-ban, a casablancai tanácskozáson Roosevelt és Churchill elfogadta az ún. „egyesített bombatámadások” fedőnevű Pointblanc-tervet. E szerint a bombatámadásokat Németország intenzív bombázása után kiterjesztik Németország szövetségeseire, így Magyarországra is. Országunk kiemelt jelentőségű, átmenő, összekötő szerepe miatt került a Szövetséges bombázók célkeresztjébe. Budapest fontos célpontnak számított, mert a hazai és benne a német hadiipar gyárainak, üzemeinek java része a városban vagy annak közvetlen szomszédságában működött.

    43 előtt már érte egy légitámadás Budapestet. 1942. szeptember 4-én Moszkvából felszálló, nagy hatósugarú orosz gépek érték el a főváros légterét. Bombáik a Városmajor és a Rózsadomb környékére, valamint Kispest szegénynegyedére hulltak. A támadásnak 11 áldozata volt.

    Az amerikai és a brit légierő 1944 áprilisától kezdte meg Budapest bombázását. A légitámadások célja a magyar hadiipar megbénítása volt. Így támadást intéztek Csepel ipari komplexuma, a Weiss Mannfréd Acél- és Fémművek harckocsigyártó üzeme, a szigetszentmiklósi Messerschmitt 210-eseket gyártó üzeme, valamint hidak, rendezőpályaudvarok ellen.

   Április 3-án érte az első komoly légitámadás a Budapest környéki ipari központokat. Első hullámban 112 gép, B-24 Liberator bombázók értek a főváros fölé. Aztán 450 B-17 és B-24-es gép bombázta a várost 137 kísérő vadászgéppel támogatva. A bombázásokat célzott pontosságúra tervezték, de estek bombák bőven a polgári lakosság házaira is. Tulajdonképpen senki sem volt biztonságban a városban. A légitámadásoknak mintegy 1300 halálos áldozata volt ekkor.

    Április 13-án már 800 szövetséges gép támadta Csepelt és a főváros környékét. Akkor körülbelül 1400-an haltak meg.

   Májustól már gyakorivá váltak a bombázások, a halálos áldozatok száma 3000. Mivel a bombázások állandósultak (gyakran szólaltak meg a vészjósló, félelmetesen vijjogó szirénák), a várost majd 300 ezer ember hagyta el, de az otthonmaradottak az óvóhelyeken, légópincékben sem érezhették magukat biztonságban.

    Július 2-án is heves bombatámadásra került sor. Ekkor teljesen elpusztították a Magyar Vagon- és Gépgyárat, ahol harckocsikat, lövegeket, lőszert gyártottak, német és magyar repülőgépeket, repülőgépmotorokat készítettek. A hadművelet során 5269 polgári lakos vesztette életét. Szeptember-ben tíz nagyerejű támadás érte a fővárost. Az utolsó amerikai bombázókötelék szeptember 20-án hajtott végre légitámadást. Innentől kezdve a Vörös Hadsereg légierejének távolsági bombázói vették át a bombázásokat, amelyek 1945 márciusáig szinte minennaposak voltak. Ekkorra már majd 12 000 budapesti lakos halt meg légitámadások következtében. 
    Magyarország viszonylatában is több száz légitámadás érte az országot, az ország különböző városait, falvait; a szövetséges és orosz gépek főleg Nyugat-Magyarországot, a Balaton környékét bombázták, az operatív hadműveletek részeként. Hazánkban, összességében körülbelül 20 000 ember vesztette életét. Bombák ölték meg őket... 
 

Váci életképek; A diadalív árnyékában: Mária Terézia esete a tiszteletére épített Diadalívvel

A váci Diadalív, vagy ahogy a helyiek nevezik Kőkapu, Magyarország egyetlen diadalíve, mely Mária Terézia tiszteletére épült, Canevale bécsi építész tervei alapján copf (a klasszicizmus és a késő barokk ötvözete) stílusban, 1764-ben. Építését Migazzi Antal váci püspök rendelte meg, tudván, hogy a császárné férjével I. Lotharingiai Ferenc császárral és szeretett lányukkal Mária Krisztina főhercegnővel Magyarországra látogat. Az idő viszont sürgetett, mert a császári pár érkezése már két hét múlva esedékes volt. Az építészek jól dolgoztak, mert a látogatás napjára az építmény el is készült. Mária Terézia Pozsonyból hajón érkezett Vácra. A hajó kikötését és a császárné fenséges lábainak partra lépését tisztelgő ágyúszó jelezte. De az építés körülményei a császárné őfelsége fülébe is eljutott. Hintaján a városba jövet - azt gondolva, hogy a sebtében felépített kőkolosszus rá fog omlani - nem mert átmenni alatta, ezért a diadalívhez érve, parancsot adott a kocsisának, hogy kerülje ki. Az út szélén tolongó városi népek - amúgy tisztelték és szerették királynéjukat - ezt megrökönyödve és csalódottan vették tudomásul, a váci püspökkel az élén. De aztán minden jól alakult. Mária Teréziának nagyon megtetszett a város, eredeti terve szerint két éjszakát töltött volna a városban, de olyan jól érezte magát itt, hogy végül öt éjszakán át élvezete a magyarok vendégszeretetét. Levéltári kutatás során kiderült, hogy mi volt a császári családnak felszolgált ebéd az egyik napon: kappan leves, roston sült hal váci módra, fahéjas-mézes sült alma, és pölöskei muskotályos bor.

    Mikor aztán Mária Terézia néhány nap múlva távozott a városból, s látva, hogy a neki állított diadalív még mindig áll, már nyugodtan haladt át alatta. (Egyes történelmi források meg azt állítják, hogy soha nem ment át…). Mikor felnézett rá, a következő császári személyek tekintettek rá egy-egy kőmedalionban; saját maga, szemben egy másikban császári férje, és párosával Ferdinánd és Miksa főhercegek, illetve II. József és II. Lipót. A képek között elhelyezett márványtábla latin felirata a Habsburg uralkodóház dicsőségét hirdeti: AETERNAE DOMVI, az „örök háznak”.  

    A Diadalívnek van egy másik legendája is. I. Ferenc császár éppen a Kőkapu felállításának első évfordulóján halt meg Innsbruckban, 1765. augusztus 18-án. Akkor, aznap éjszaka villám csapott a Diadalív tetején lévő medalionba, amely őt ábrázolta.