ANYÁK NAPJÁRA

AZ ANYASZÍV (Ófrancia ballada)

Egyszer egy legény az eszét vesztette,
– Hallga csak, hallga! –
Egyszer egy legény az eszét vesztette,
Szeretett egy asszonyt, de az nem szerette.

Küldte az asszony: Menj, öld meg anyádat:
– Hallga csak, hallga! –
Küldte az asszony: Menj, öld meg anyádat:
És hozd el a szívét ölbéli kutyámnak.

Ráállt a legény, hazament… megtette…
– Hallga csak, hallga! –
Ráállt a legény, hazament… megtette…
Megölte az anyját s a szívét kivette.

Hát amint vinné futva, iramodva,
– Hallga csak, hallga! –
Hát amint vinné futva, iramodva,
Felbukik és a szív elgurul a porba.

És amint gurul… egyszer csak fennszóval
– Hallga csak, hallga! –
És amint gurul… egyszer csak fennszóval
Ím hallja a legény, hogy a szív megszólal.

Megszólal a szív, sírva panaszosan
– Hallga csak, hallga! –
Megszólal a szív, sírva panaszosan:
„Jaj! – Nem ütötted meg magadat, fiam!”

 

 ANGYALI TÖRTÉNET AZ ANYAI SZERETETRŐL (Ismeretlen szerző)

„Egy legenda szerint az Úr angyala egy gyönyörű napon elindult a mennyből e régi világ irányába. Itt végigment a mezőkön és városokon, és napnyugtakor megigazgatva aranyszárnyának tollait, ezt mondta:

„Most már vissza kell térnem a világosság világába, vajon mit vigyek magammal itteni látogatásom emlékéül? Ó, mily gyönyörűek és illatosak a virágok! Leszakítom azokat és csokorba fogom.”

Elhaladva egy falusi otthon mellett, ahol a nyitott ajtón át meglátott egy csecsemőt, aki édesanyja arcára mosolygott, az angyal így szólt:

„E kisbaba mosolya szebb, mint a kezemben levő rózsák, ezt is magammal viszem.”

Aztán föltekintett a bölcső mellett álló édesanyára, aki szeretetét árasztotta kicsinyére mint kiapadhatatlan forrást, és megcsókolta gyermekét.

„Ó – mondta az angyal –, ennek az édesanyának a szeretete a legértékesebb, amit láttam az egész világon. Ezt is magammal viszem.”

E három kinccsel a kezében visszarepült a gyöngykapuk felé, és mielőtt belépett volna, elhatározta, hogy megvizsgálja emlékeit.

Legnagyobb meglepetésére a virágok már elszáradtak, és nem látszottak szépnek. A kisbaba mosolya is eltorzult ahogy felnőtt, de az édesanyai szeretet megőrizte teljes frissességét, szépségét és illatozását.

Eldobta az elszáradt rózsákat, az eltorzult mosolyt, és a kapukon áthaladva köszöntötték a menny seregei, amelyek összegyülekeztek, hogy megtekintsék, mit hozott magával.

Így szólt: „Ezt az egyetlen kincset találtam a földön, amely megőrizte illatát és szépségét a menny felé vezető úton. Az egész világon a legdrágább kincs az édesanya szeretete.”

 

József Attila: ANYÁM

A bögrét két kezébe fogta,
úgy estefelé egy vasárnap
csöndesen elmosolyodott
s ült egy kicsit a félhomályban…

Kis lábaskában hazahozta
kegyelmeséktől vacsoráját,
lefeküdtünk és eltűnődtem,
hogy ők egész fazékkal esznek…

Anyám volt, apró, korán meghalt,
mert a mosónők korán halnak,
a cipeléstől reszket lábuk
és fejük fáj a vasalástól.

S mert hegyvidéknek ott a szennyes!
Idegnyugtató felhőjáték
a gőz s levegőváltozásul
a mosónőnek ott a padlás…

Látom, megáll a vasalóval.
Törékeny termetét a tőke
megtörte, mindig keskenyebb lett -
gondoljátok meg, proletárok…

A mosástól kicsit meggörnyedt,
én nem tudtam, hogy ifjú asszony,
álmában tiszta kötényt hordott,
a postás olyankor köszönt néki… 

 

Petőfi Sándor: FÜSTBEMENT TERV 

Egész uton - hazafelé -
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?

Mit mondok majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.

S jutott eszembe számtalan
Szebbnél-szebb gondolat,
Mig állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.

S a kis szobába toppanék...
Röpűlt felém anyám...
S én csüggtem ajkán... szótlanúl...
Mint a gyümölcs a fán.

 

Vulkanikus smaragdtó a hegy tetején, andezitos sziklakatlan ölelésében: az Apci tengerszem, a Mátra páratlan csodája a Széles-kő hegyen

A Mátra délnyugati nyúlványának két jellegzetes vulkáni kúpja, az apci Somlyó és a Nagy-hársas közötti zugban bújik meg hazánk egyik legkülönlegesebb tava a Széles-kő 257 méteres magaslatán. Az erdő mélyén, a hajdani andezitbánya katlanában keletkezett kristálytiszta vizű, smaragdzöld-színű  tavacskát több oldalról impozáns, 10-15 méter magas sziklafalak határolják. 

   A tó, melyet találóan tengerszemnek hívnak, egy klasszikus bányató, 1875-ben kezdték el a jó minőségű andezit fejtését a hegyen. Az akkori kézi fejtési technikának köszönhetően szépen elváló, függőleges bányafalakban jövesztették az építőanyagnak szánt andezitet. A falak valódi méreteit nem is látjuk, mivel a bánya alja 5-10 méterrel a tó vízszintje alatt van. Mintegy 90 éven keresztül folyt itt az egyre intenzívebbé váló, nagyüzemi termelés, még kisvasutat is építettek, melyen a kővel megrakott csilléket szállították el a faluba. Az 1960-as években szűnt meg a kőbányászat, a rekultivált területen, az óriási gödör lassan megtelt csapadék- és talajvízzel, végül 1995-ben természetvédelmi oltalom alá került a Széles-kő-bányató. Vizét keszegek, kárászok, csukák és harcsák lakják. A helyiek körében már hosszú évek óta ismert e rejtett kincs, de az utóbbi időben már messzebbről érkező kirándulókat (így minket is) is vonz az egyedülálló természeti látványosság. 

   A tó egyes legendái úgy tartják, hogy az elmúlt időkben nem a talajvíz és a csapadék öntötte el, hanem az andezitbányászat közben hirtelen zúdult a víz a bányába, melynek során a bányászok hirtelenséggel elhagyták a területet, így a szerszámok és gépek a víz alján találhatók. Azonban ez nem igaz, hiszen a bányató mélyén már több alkalommal is jártak búvárok és ezt a hiedelmet nem tudták megerősíteni. Tengerszemekben, magaslati hegyi tavakban nem bővelkedik kis hazánk: még kettőről tudok, a 324 méter magasan lévő Megyer-hegyi tengerszem Borsod-Abaúj-Zemplén vármegyében, Sárospatak közelében és Pomáz és Szentendre között lévő Kő hegyen, 366 méter magasan.