Nógrád természeti kincseinek kakukktojása, a fekete "vulkánok": Zagyvaróna páratlan, rejtélyes salakkúpjai

Zagyvaróna határában két vulkánnak kinéző kúp található. Ezeket azonban nem a természet alkotta, hanem a Salgótarjáni Vasötvözetgyár Rt. ércfeldolgozásának és a Salgótarjáni Fűtőerőműben elégetett szén melléktermékei. Annak idején hatalmas szállítószalagokon érkezett ide a salak. Az ebből épült „hegyek” közül az egyiket már visszahódította a természet, a másikat az erózió formálja. Látványában lenyűgöző, azonban ez nem más, mint ipari hulladék, a két nagyüzem felesleges végterméke. Égéstermék, ami hamu és salak. Nem véletlenül hívják őket a Nógrád kakukktojásainak, hiszen a település megannyi geológiai szépséggel rendelkezik, a salakhegyek azonban nem a természet műve. A Mátrában bányászott ólom- és cinkércekkel teli kohók lecsapolásából származó, felesleges salak gigantikus futószalagokon érkezett a terület szélén álló meddőhányókhoz. 

Az 1950-1960-as években a város hagyományos üzemeiben rekonstrukciókat hajtottak végre. A következő több mint harminc évben tovább fejlődött az ipar. Új, szocialista munkásváros épült fel. Évtizedekig Salgótarján volt Budapest után a legszélesebb ipari termékszerkezettel bíró város az országban. Salgótarján iparának meghatározó elemei voltak (csak voltak, mert már mind eltűnt) a nehézipar, a gépgyártás, a szénbányászat és az üveggyártás. A városnak sok prosperáló, ismert üzeme, gyára volt a szocialista korszakban. Pl. a Salgótarjáni Kohászati Üzemek, a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt., a Bányagépgyár, az Öblösüveggyár. De fogadásom van rá, hogy a város két, kevésbé ismert nagyüzeméről kevesen hallottak: a Salgótarjáni Vízválasztó Hőerőműről és a Vasövözetgyárról, amely szintén a Vízválasztón épült, szinte közvetlenül a Hőerőmű mellett, Salgótarján határában. Most ezt a két nagyszerű, mára teljesen a feledés homályába veszett szellemgyárat, üzemet mutatom be.

Salgótarjáni Fűtőerőmű

Salgótarjántól 6-km-re, Zagyvaróna területén /Vízválasztó/ 1910-ben alapította a villamos erőművet a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. Az erőmű fűtését a közeli Bagókő-hegy bányáiból függő kötélpályán, csillén szállított szénnel oldották meg. Az áramtermelést 1912-ben kezdte meg az erőmű, mint központi áramfejlesztő telep. A bányák elektromos árammal történő ellátása mellett 1915-től idegen fogyasztókat is kiszolgáltak. A további fejlesztések révén lehetőség volt Hatvan-Szolnok felé távvezetéket kiépíteni. 1944 végén az erőművet megbénították, a villamosenergia termelés 1945 február 2-án indult meg újra. 1954-től szerepe lecsökkent, 1963-ban megszűnt önálló vállalatként működni. A Mátravidéki Hőerőmű Vállalat telephelye lett, s mint ilyen 1965-től bekapcsolódott Salgótarján távhőellátásába. 1970-től tért át a fűtőolaj tüzelésre. 1981-ben a lőrinci és salgótarjáni telephelyet átvette a Gagarin Hőerőmű Vállalat. 1993-ban megszűnt. Ma az erőmű területe az Energol Rt. és a Thermokolor Kft. tulajdonában van.

Salgótarjáni Vasötvözetgyár

A gyár jogelődjét, a Magyar Vasötvözetgyár Rt.-t 1937-ben alapították. Üzemszerű termelés 1939 elején indult meg. Az egykemencés üzem 1944 végén szünetelt, szinte valamennyi értékes gépét leszerelték és elszállították (előbb a németek, aztán az oroszok…). A II. világháborút követő konszolidáció és a föllendülő hazai kohászat igényei sürgették a gyár újraindítását, amelyre 1948-ban került sor. Az 1948 évi államosítás után Magyar Vasötvözetgyár Nemzeti Vállalt néven termelt. Legjellegzetesebb terméke a ferroszilicium, erről a gyártmányról kapta az akkoriban közismert „Feszi” elnevezését. (A ferroszilicium a vas és szilicium ötvözete. Az acélgyártásban sokoldalúan hasznosítják). A gyár virágkorában különböző ferroötvözetek, ötvöző és dezoxidáló anyagok címszó alatt közel harmincféle terméket állított elő. A kohászati termékek iránti világméretű keresletcsökkenés nyomán fennállásának ötvenéves jubileuma után 1991-ben felszámolás alá került a gyár és megszűnt.