A nagymúltú gyár, ahol a szép női finomharisnyák (és a durva férfizoknik) készültek: a Budapesti Harisnyagyár a Filatorigáton. A híres-hírhedt graffitifal a gyár külső kerítésén.

101 évvel ezelőtt – 1923-ban – kezdték el felépíteni több ütemben a Budapesti Harisnyagyár elődjét, amely megalapításakor még a Filatorigáti Textilművek nevet viselte. Később az ipari létesítmény egyesült a Pestszentlőrinci Fonodával. Ezután a Viktória Kötő- és Szövőgyár egyik telephelyévé vált, majd e telephelyek egyesítésével, 1951-től már Budapesti Harisnyagyár néven folytatta működését. 1961-ben beleolvasztották az Óbudai Harisnyagyárat, amely az államosítás előtt még Guttmann és Fekete Budapest Harisnyagyár néven működött a Vihar és Raktár utcák találkozásánál. Ezzel a gyár az akkori, szocialista Magyarország egyik legnagyobb kötőipari nagyvállalatává alakult át, amely több hasonló gyáregységet is magába foglalt. 

   A finom termékeket a gyár első emeletén készítették, a durva harisnyagyártás pedig a főépület második szintjén folyt. Az előbb említett részlegen 50, az utóbbin pedig 10-20 munkagépen dolgoztak a kötőnők. Az 1950-es években a főépület tetőtéri padlásán tanműhely működött, de erre a tevékenységre ma már csak néhány színes, szétszórt fonaltekercs-orsó és cérnagombolyag emlékeztet, amelyeket én is megtaláltam az üres, romos, poros padláson. 

   A gyárban minden kötőnőre körülbelül 10-20 gép jutott. Az egészségtelen, rendkívül nehéz, szinte elviselhetetlen munkakörülmények között dolgozó harisnyaformázóknak folyamatosan cserélniük kellett a fonalakat, figyelniük kellett a gépeket. Ha hibát véltek felfedezni, a gépmestereket kellett értesíteniük, akik megjavították az eszközöket. Mindeközben az üzem területén elviselhetetlen volt a páratartalom és a hőség, mivel a benedvesített harisnyákat, zoknikat gőz- és villanyfűtésű, 90–120 °C-os láb formájú formázógépekre húzták fel, majd szedték le. Így a műhelyekben állandóan gőz és pára terjengett, nyáron akár az 50 °C-ot is elérhette a hőmérséklet. Itt mégis szívesebben dolgoztak a nők – a nagy hőség ellenére – mint a szövőgyárban, mert ott a hőség mellett a rettenetes zaj is elviselhetetlen volt. 

   A nehéz körülmények ellenére a dolgozók legtöbbje hosszú évtizedeket töltöttek el a gyárban, így T. Károlyné is, aki negyvenöt évig dolgozott a Harisnyagyárban, viccelődve megemlítette: „Ennyi idő egy férjből is elég, hát még egy gyárból.” 

   A Budapesti Harisnyagyár feladata a „harisnya, finomharisnya valamint hurkolt termékek gyártása, fonalak és kelmék kikészítése, tevékenységi köréhez tartozó termékek kiskereskedelmi értékesítése” volt (Figyelő, 1974). Az új gyárban a zoknik és vastag harisnyák készítéséhez ismét „a legkorszerűbb gyártástechnikai eljárásokat alkalmazzák korszerű munkatermekben, a legjobb berendezésekkel dolgoznak” – adta hírül a Magyar Nemzet 1951-ben. 

   Az Esti Budapest 1952. novemberi számában arról számolt be, hogy „több dolgozó levélben kifogásolta, hogy a bokafixes harisnyákban a gumi igen rövid idő alatt kitágul és így hasznavehetetlenné válik”. A Harisnyagyár nem késlekedett, azonnal felhívta a Ruggyantaárugyár (a Taurus Gumiipari Vállalat elődje)  vezetőségének figyelmét a rossz minőségű a gumifonalra. „A gumigyár vegyészei ekkor megfogadták, hogy kivizsgálják a hiba okát és a bokafix gyártásához ezután kiváló minőségű gumit szállítanak.”  

   A hatvanas évek végén a hazánkban gyártott harisnyák kilencvenöt százaléka már a Budapesti Harisnyagyárban készült – számolt be a Technika című lap –, és kétszáznyolcvan különböző divatcikket értékesítettek: zoknikat, harisnyákat, harisnyanadrágokat, „számtalan mintával és a szivárvány valamennyi színében, (...) ilyen széles skálájú választékból még soha nem volt módja válogatni a kereskedelemnek és a vásárlóknak”. 

   Ehhez az eredményhez a kötőgépek fejlődése is nagyban hozzájárult, míg 1960-ban a varrás nélküli női harisnya kötési ideje tizenöt perc volt, 1964-ben már csupán másfél. 

  A belföldi piacon óriási sikere volt „az akril, polyamid fonalból készült, puha lágyfonású, gyapjú hatású férfizokniknak, amelyek jó tulajdonságaik miatt egész éven át viselhetők, tetszetősek. Mind nagyobb divat, hiszen jól öltöztet, elősegíti az esztétikus megjelenést, a praktikus térdharisnya, hullámosított polyamid fonalból, csipkekötéssel, tetszetős mintákkal, a tizenévesek és a nők számára sportoláshoz, kiránduláshoz új mintákkal, divatszínekben” – olvasható a Figyelő 1974-es cikkében. 

  A gyár aranykora az 1970-es években volt, amikor – három műszakban – körülbelül 800-900 embernek adott munkát a létesítmény. A gyár éjjel-nappal üzemelt, a dolgozók pedig három műszakban robotoltak.  Az üzem ekkor körülbelül 80 millió pár harisnyát termelt évente, ezek nagy részét Dániába, a Német Szövetségi Köztársaságba és a Szovjetunióba exportálták. Sajnos a rendszerváltás után – oly sok hazai gyárunkhoz hasonlóan – a Budapesti Harisnyagyár termelése is csökkent, végül 1994-ben a gyár felszámolása mellett döntöttek. 

  Nagy szerencse, hogy az ipartörténeti műemlék értékű, eredeti épületek és a gyár kéménye – amelyet a második világégés idején géppuskafészekként is használtak - még láthatóak a helyszínen, bár egy részét lebontották, a helyén épülő új lakóházak miatt. Ez pedig Óbudán azért örömteli tény, mert a kerület – és Budapest - legtöbb - a XIX. század végén, XX. század elején épült – gyárát mára már nagy részben vagy egészben lebontották. A nagy múltú gyártelep falain még ma is látszanak az egykori, míves ipari téglahomlokzatok, sok helyen szecessziós jellegű tégladíszítéssel. A tégladíszítés látványosságát a színezett téglákkal (sötét, világos) mintázott vagy a domborműves, a fal síkjából kiálló díszítéssel érték el. Abban az időben a gyárak is adtak magukra, már ami a külsőséget, az építészeti és esztétikai megjelenést illeti. 

  Az egykori gyárépületekben ma több tucat vállalkozás – cég, üzlet, iroda, raktár – működik.