Feleségem, a robot
(Bohózat, paródia
és rémálom egy felvonásban)
Tegnap
vettem észre, hogy a feleségem egy robot. No, ne gondoljunk egy fémtestű, merev
tekintetű, villogólámpás robotra, például olyanra, mint Mikrobi, a 60-as évek
gyerek-rajzfilmjének idétlen robotja, vagy egy japán mosolygós, légpárnán suhanó
háztartási robotgépre, vagy az Orion űrhajó androidjaira, vagy a Star Wars
robotdroidjaira, mint például R2D2 (a gyengébbek kedvéért „Ártuditu”). A robot
témához kapcsolódóan, az viszont kétségtelen, hogy a feleségem tényleg annyit
dolgozik mint egy robot, mert a Kutykurutyfalvi Önkormányzatban, ahol mint előléptetett
és kinevezett fő-fő mókuskerekes vezető-aktakukac alkalmazásban van, annyi bőrt
húznak le róla, amennyit csak lehet. Még jó, hogy az az egy, amit éppen visel,
még megmaradt szegénykémnek. Csak dolgozik, robotol folyton-folyvást, egész
nap. Legalább megfizetnék… Tehát az valóban igaz, hogy odabenn egy beprogramozott,
túlhajszolt munkahelyi robot… De szegénynek, itthon, a háztartásban is csak a
robot marad, a szó fizikai, nyelvtani értelmezésében mint cselekvés - bár igaz hogy némileg besegítek neki a házimunkába, mint férj -,
de a munka dandárját ő végzi: lényegében a takarításon, a bevásárláson és a
mosogatáson kívül (meglepőnek tűnik, de szeretek mosogatni), mindent ő végez:
sütés, főzés, mosás, vasalás, meg a többi. És abból a „meg a többi”-ből is van
jónéhány, nem szólva, hogy az én reszortomból is sokszor átvesz egy csomót. Azt
hiszem a napi hosszú munkahelyi robot után ennyi is bőven elég. Én meg csak –
mint itthon punnyadó, lusta, ráérős, semmittevő, naplopó, önző nyugdíjas, csak
óraszám süttetem a hasam és vedelem a sört, közben azt a fránya TV-t bambulom,
a Premier League és a La Liga meccseit bámulva, ha már nincs magyar foci…
Szegénykém, mint egy hulla, úgy esik be az
ágyba esténként: „letelt a második műszak is”, ahogy ő szokta mondani. De
rabszolgamunkának, vagy itthoni robotolásnak is szokta nevezni... De amikor,
ettől függetlenül, azt állítom, hogy ő tényleg egy robot, akkor nem erről a megszokott,
hétköznapi, állandósult „háztartási robotosságáról” beszélek, hanem arról, hogy
ő valóban egy érthetetlen módon átváltozott (átalakult?), robotizált nőszemély,
vagyis egy android.
S hogy mikor és hogyan jöttem rá, hogy a
feleségem egy kiborg? A kép teljességéhez és a kialakult helyzet megértéséhez feltétlenül
szükséges elmondanom - és ha valaki esetleg nem tudná -, hogy a kiborg, vagyis
a kibernetikus organizmus nem más, mint emberi hús és szövet elegye a belső fémvázon,
amely fémváz gyakorlatilag a csontvázat helyettesíti. Vagyis hát a kettő nem
éppen „szerves” kombinációja. Belátom, ez nem egy bizalomkeltő dolog első
hallásra, most, így a XXI. századunkban, amikor a robottechnika még
gyerekcipőben jár.
A dolog úgy történt, hogy egy nap, este
(főműsoridőben) mondja a nejem, hogy menjek le postaládához, hogy megnézném-e,
hogy jött-e levél. Éppen a Bayern München, Real Madrid BL kupadöntőt néztem
feszülten a TV-n, a kedvenc fotelemben szétterülve mint a Nagyalföld, kezemben
egy jó, behűtött Kőbányaival.
-
Édesem, nem érne rá… - abban a pillanatban olyan maflást kaptam, hogy
átrepültem a szobán, nekicsapódtam a falnak, és lecsúsztam róla, mint az ázott
tapéta. Ahogy klasszikusan szokták volt mondani, a fal adta a másikat. Brrr…
-
Jaj, édesem ne haragudj. Kicsi túl heves voltam… Fáj? – hajolt fölém a drága,
és ahogy kissé kábultan meg tudtam állapítani, hangja, tekintete őszinte
aggodalmat sugárzott.
-
Á, kutya bajom. Meg se kottyant… - tápászkodtam fel szédelegve és a TV-t
próbáltam betájolni, mint egyetlen fogódzó támpontot. Elindultam, de valahogy
mindig ugyanannak az ajtófélfának ütköztem. - De mond, honnan a frászból van
neked ekkora erőd? – tettem fel neki a jogos kérdést.
- Nem tudom drágaságom. Csak úgy jött…
-
Csak úgy jött?.. Úgy repültem keresztül a szobán, mint egy felhúzott,
turbólégcsavaros papírsárkány… J. I. Joe lettél, vagy Tomb Rider, vagy mi a szösz?
-
Hidd el édes-kedvesem, életem, fogalmam sincs.
Ebből a figyelmeztető jelből okulva, ekkor
érlelődött meg bennem a gondolat, hogy a feleségem egy robot. Csak egy
lelketlen robotika nem képes az erejét kordában tartani. Lásd Terminátor.
Úristen! A feleségem akkor egy kibˣaszott terminátor?..
Már ez a rakás „édesemdrágaságomozás” is egy
kicsit gyanús volt. Amúgy mindig kedvesen szólítjuk meg egymást, de azért
ennyire nem esünk túlzásba, nem szoktunk így turbékolni, mint a begolyózott
vadgerlicék a villanydróton. Én inkább egy kézcsókkal, vagy egy virágcsokorral
szoktam kifejezni a feleségem iránti szeretetemet és tiszteletemet. Vagy
például a villamosról leszállva a kezemet nyújtom, hogy lesegítsem, s ebédnél,
ha asztalt bont, akkor én állok fel előbb, vagy én viszem le a szemetet, vagy
neki több fagyit szedek a mélyhűtőből, mint magamnak (imádja a fagyit, egyszer
huszonnyolc gombócot evett meg egy ültő helyében, ami szerintem világrekord…) és
más ilyen – nem éppen parvenünek számító - apróságokkal igyekszem kedveskedni,
udvarias és figyelmes lenni feléje. (Gyémántgyűrűt azért nem(igen) szoktam
venni neki). Nem akarom magam fényezni vagy szentté avattatni, de ezeket az
apró fogásokat melegen ajánlom nős, vagy párkapcsolatban levő férfitársaimnak.
A női lélek hiperérzékeny vevőkészüléke jól szokott reagálni ezekre a
jelentéktelennek tűnő, de mégis fontos, apró férfigesztusokra. Amondó vagyok, sok-sok
ilyen apró dologgal kényeztessük feleségeinket, kedves barátaim!..
Másnap, lemenve a ház elé, az öreg zöldséges
kérdezi:
-
Mi van Gyuszi, ver a feleséged? – látva a kék, zöld foltokat a szemem körül,
meg a járomcsontomon a lila dudort, amelyek árulkodó módon, valóban, némileg
elcsúfíthatták az ábrázatomat. Tényleg olyan voltam, mint egy kéthetes aszott
szilva, vagy egy jól a földhöz verdesett karfiol – már ahogy a tükörben láttam
magamat.
-
Aha, szokott - válaszoltam előre menekülve és kissé megszégyenülten, Árpi bácsi
kérdésére. Az öreg fószert már vagy ezer éve ismertük a feleségemmel, jó barátunk
volt. Amúgy munkamániás. Szerintem, ha meghal, akkor is krumplit, meg
paradicsomot fog méregetni a túlvilági klienseinek. Ha tudná, hogy tényleg ver
a feleségem…
-
Na ne csináld, Gyuszi. Ilyenkor azt szokták mondani, hogy nekiestem a
szekrénynek, vagy elcsúsztam a fürdőszobában, legurultam a lépcsőn, meg efféléket…
Még a végén elhiszem, hogy nőd látta el a bajodat. Na ne hülyéskedj.
-
Pedig igaz… - mondtam volna, de csak gondoltam magamban.
Egyik nap jövök haza estefelé, belépek a
lakásba, körülnézek, azt hittem rosszul látok: a ház kitakarítva, minden ragyog
mint Salamon töke, megyek a konyhába, ötféle kaja roskadásig az asztalon készre
csinálva, plusz a leves, minden elmosogatva, közben meg - nem tudom hogy csinálta – láthatóan mosott
is, mert minden ruha ott lifegett a szárítón. Uramatyám, mi történhetett? –
ráztam a fejem értetlenül. És hol van a feleségem? Megyek a nagyszobába – a
folyosón majd elvágódtam a fényesre suvikszolt linóleumon, meg a nagy
tisztaságtól -, ott volt. Látom, hogy ott ül a TV előtt peckesen, mint aki
karót nyelt, kezeit szépen kinyújtva tartja a combjain, mint egy illedelmes,
jólnevelt angolkisasszony és kígyókat megszégyenítő, kitágult pupillás, merev
tekintettel úgy nézte a tévét, minta ő bűvölné azt, és nem fordítva.
Aszongya
nekem:
-
Mától kezdve édesem, kedvesem, nem szexelünk, hanem erotikus interaktív
stimulációs tréninget alkalmazunk – na, ebből aztán már biztosan tudtam, hogy
az előttem ülő, feleségemnek nevezett hölgyemény egy istenverte robot.
-
Az meg mi a frász? – szörnyedtem el magamban és vizuálisan megpróbáltam
elképzelni. Az olyan lehet mint Karácsony Gergely hiperpasszív angoltudása?
Mert akkor megette a fene. - Na jó – gondoltam – próbáljuk ki – Úgyhogy este
intergalaktikusan szexeltünk, vagy hogy. Érdekes volt…
Este tízkor mondja a feleségem:
-
Vidd le a szemetet drága tündér életem, pirinyom.
-
De kedvesem, muszáj most? Nem ér rá holnap? Különben is késő van, és…
Nem
tudtam befejezni, válaszul kiosztott egy pár intertradicionális pofont (mint
Will Smith a szörnynek, a Függetlenség napjában (bár az intergalaktikusan
végrehajtott harmadik típusú pofon volt…) – természetesen szeretetből
(robotéknál már csak így szokás), amit aztán majd magyarázhatok Árpi bácsinak…
Csakhogy a robonémber pofonjai klasszikusabb és imponálóbb pofonok voltak. Meglehetősen
éreztem…
Sötét felhők lógtak a levegőben… Esküszöm,
én csak védekeztem… Nem akartam egy hitvány pofozógép lenni…
Az összecsapásunk kaotikus volt és sematikus, egyben
volumenét illetően intergalaktikus, de a végkimenetelt illetően bámulatra méltó
és egyértelmű: ezt a menetet nem nyerhettem meg. Így maradtam alul. De ne
siessünk a történések elébe…
Dúlt az ádáz csata az Árpád utcai lakásban. Szörnyű
és féktelen közelharcot vívtunk egymással. Csillagközi űrháborúk szoktak ilyen rettenetesek
lenni, de a harmadik világháború is körülbelül ilyen lett volna, ha kitör. Az
életemért küzdöttem. Úgy próbáltuk egymást kinyírni, mint ahogy Brad Pitt és
Angelina Jolie a Mr. és Mrs. Smith című filmben tették. Csakhogy ők
bérgyilkosok voltak, mi meg amatőrök. Legalábbis ebben a szituációban én az
voltam. És a gyengébbik nem… Összegabalyodtunk, és addig tusakodtunk, hogy az
orráról (nem tudatosan) valahogy sikerült leradíroznom a bőrt, és a helyén
előcsillant a fényes, metálszínű krómozott fémkoponya. Most pontosan úgy nézett
ki, mint a gyermekmesék vasorrú bábája. Lásd, Óz, a csodák csodája. (De a
szétbarmolt arcú Terminátorhoz is hasonlított… egy kicsit).
Már egy pillanatig azt hittem, hogy le tudom
győzni a némbert. De ez úgy látszik meghaladta az erőmet és a képességeimet.
Szobáról szobára haladva harcoltunk és pusztítottunk. Egymást és a lakást is. A
végén a lakás úgy nézett ki, mint egy első világháborús hadszíntér. A
klasszikus kő-kövön szituáció… Leálltunk és én a földön hevertem, mint egy félrehajított
fadarab. Összetörve, szilánkosra tépve. A fejem olyan volt, mint a Hold,
amelybe hirtelen ötven gigameteor csapódott. Csak másnap tértem magamhoz. Mintha
kómából ébredtem volna. Egy csöppet kába voltam és valahogy furán éreztem
magamat. Csoda?..
-
Te jól vagy, nincs semmi bajod, drágalátos csillagom? – aggódva, ezt én kérdeztem
tőle, pedig még javában kínzó erőfeszítéseket tettem, hogy a romokból valahogy
felépítsem magam.
-
Á, semmi bajom az égvilágon, és az interkolosszális térben sem, tündérbogaram, életem
ragyogása. Az interkozmikus hatások is kiválóan érvényesülnek…
-
Értem… Inter…mi?
-
Gyere ide, te kis aggodalmaskodó tubicám – mondta és a keblére vont mint egy
ölebet és megölelt. Anyám, egy anakonda szorítása kismiska lehet hozzá képest. Azt
éreztem, hogy kiszorul belőlem az összes szusz, majd öt percig fuldokoltam,
amikor végre elengedett, és a halálos ölelésből valahogy kikecmeregtem. Hát, a
robotszerelem már csak ilyen…
Másnap elmentem valahova, pár óra múlva
értem haza. A sarokban állt mozdulatlanul (lehet, hogy elektronikusan töltötte
magát?..) és erősen figyelt, mint aki terepszemlét tart.
-
Jól vagy édesem? – kérdeztem még mindig aggodalmaskodva.
-
Jól vagyok, jól vagyok – ismételgette mint a papagáj, fura fémhangon. Mintha a
kicseszett Mikrobit hallanám.
Közben, mellesleg, látom, hogy a szobákat
újratapétázta, a konyhát és a fürdőszobát kicsempézte, meg kifestette.
Beszarás. Szép tapéta… A romok eltakarítva, a szétvert bútorok kicserélve.
-
Most menj a piacra bogaram, életem gyöngye, gyöngyvirágom… (soha életemben nem
vágytam rá, hogy gyöngy legyek, pláne egy virág… - Emberi érzelmek megnyilvánulása
tilos – szólt rám Macintosh. Mecintosh, röviden MAC, vadonatúj elemem volt. Az
újszerűség és a jövő platformja…).
-
Igenis életem. Mit vásároljak,
kisszívem?
-
Hozzál krumplit, mert krumplis tésztát szeretnék csinálni, csillagvirágom.
-
Bátorkodom megjegyezni édes arany drágaságom, tubicám, egyetlenem, hogy tegnap
és tegnapelőtt is krumplistészta volt az ebéd (meg a reggeli és a vacsora is)…
-
Úgy van és rögzítettem a tiltakozásba hajló észrevételedet. De ma is az lesz,
meg holnap és holnapután is. (Úgy látszik a robotok nagyon szeretik a krumplistésztát
– állapította meg agyam egy elenyésző emberi emlékeket hordozó maradványa – Macintosh
most nem reagált…). De most ne vegyél tíz kilogramm krumplit, tíz kilogramm
tésztát és öt kilogramm hagymát, mint ahogy a múltkor. Kettőnknek egy kicsit
sok. Egy hétig krumplistésztát ettünk és még a szomszédoknak is jutott. Nem
szeretném az egész utcát etetni.
-
Értettem drágaságom. Nem hozok annyit, csak körülbelül a felét. Elég lesz az öt
kiló körüli krumpli, életem, támaszom ékes csillaga?
-
Elég lesz tubicám. De az 5 egész 28768 százezred kilogrammot semmiképp ne lépje
túl. A hagyma se legyen több 2 egész 59474 százezred kilónál és a krumplik
hossza ne legyen kisebb 8 egész 54877 százezred centiméternél, az átmérője
pedig ne haladja meg az 5 egész 34783 százezred centimétert. Memorizáltad?
-
Úgy lesz drágaságom, kincsem, püntyürüm. Majd viszem a centit… ‒ ekkor olyat
ugrottam mint a nikkelbolha, mert Macintosh egy löket áramstimulácóval
figyelmeztetett, hogy semmiféle, holmi gyarló emberi, kritikus megjegyzést nem
enged meg, még egy általa idétlen, banálisnak minősített tréfálkozást sem).
A krumplistésztánkat most csak négy napig
ettük, mondanom se kell, hogy reggelire, ebédre és vacsorára is. (Remélem ebben
az évben nem lesz többször – ezt nagyon az agyam hetedik bugyrában
gondolhattam, mert Macintosh mélyen hallgatott). De most smucigok voltunk és a
szomszédoknak nem adtunk belőle. Mindenki egye meg, amit, meg amennyit főzött.
Ennyit a krumplistésztáról.
Egy
nap már megint valami rossz fát tehettem a tűzre.
-
Engedelmeskedj, engedelmeskedj! – szajkózta elfuserált fémhangján és közben
püfölt mint egy homokzsákot. Szemeim szikrát hánytak, és úgy éreztem magam,
mint akin ötször átment az úthenger. Csak az vigasztalt, hogy tudtam, hogy nem
ő ver, hanem a robot énje, a robotnő, aki belébújt és átvette az irányítást s
aki minden jel szerint abszolút teljhatalomra törekszik a lakásban (és
fölöttem). Most értettem meg a középiskolai tanulmányim során tanult totális zsarnokság
fogalmát és értelmét…
-
Jól van! – adtam be a derekam – engedelmeskedem!
Abban
a pillanatban abbamaradtak a püfölések. Arcom olyan volt, mint egy felfújt
lufi. Ölébe kapott és úgy tutujgatott, ajnározott, mint ahogy a csecsemőket szokás.
-
Puc, puc, puc. Ugye már nem fáj a bibi?.. Kérsz egy pisztáciás jégrémet,
aranyom, csillagom? Vagy egy fahéjjal megszórt tejszínhabos almáspitét?.. ‒ sugárzott a túláradó
kedvességtől.
-
Ó, hogyne, drágalátos kis tündérem. Köszönöm - válaszoltam, illetve válaszolta
Macintosh.
-
Ez természetes, gyöngyös gyöngyvirágom. Nézzünk TV-t?
-
Persze, természetesen. Mit nézünk, tündérem, hercegnőm?
-
Előbb megnézzük a „Barátok közt”-öt, aztán a „Jóban rosszban”-t, majd utána a
„Mi kis falunk”-at, a teljes török sorozatot, végül a TLC csatornán a „Mondj
igent a ruhára” menyasszonyos műsort. Jó lesz, életem, kincsem? ‒ villantotta
rám fémfogait Macintoshné, alias a feleségem. Mit mondhattam erre?:
-
Ó, hogyne tubicám. Már alig várom ‒ újra Macintosh figyelmeztetését éreztem egy
áramcsípés erejéig a seggemben: „nem élcelődünk”.
-
De akkor már a „Családi titkok”-at és a „Magánnyomozók-at” se hagyjuk ki,
életem, kincsem, bogaram, aranyom ‒ javasoltam szerényen. A hangomat olyan
furcsán ércesnek, fémesnek hallottam és mintha eltorzították volna. Mintha nem
is az enyém lett volna.
-
Természetesen, szívem, gyöngyvirágom ‒ csillant fel a feleségem sárga
izotópszeme, mint egy városszéli vágány szemaforlámpája az éjszakai sötétben. („Világéletedben
utáltad a gagyi sorozatokat, a szappanoperákat, a magyar és a török sorozatokra
meg különösen allergiás voltál, nem emlékszel?” – szólalt meg belül az
elnyomott, a szinte nullára redukálódott emberi énem. De a Macintoshvezérelte
szoftverem hamar felülírta és annullálta ezt a nyúlfarknyi, csökevényes emberi észrevételt).
-
Alig várom már a folytatást ‒ adta számba Macintosh, a programvezérelte agykoordinátor
‒ alig várom már a folytatást ‒ ismételtem meg, mint egy robot.
-
És mától kezdve csak ezeket a műsorokat nézzük, semmi mást ‒ jelentette ki és
foglalta törvénybe az én drága, jó feleségem.
-
És a Híradó?.. És a kedvenc műsorom a „Magyar népmesék”?... És a meccsek!!?...
- próbálkoztam egy utolsó, kétségbeesett, bátortalan ellenvetéssel.
-
Dilit… Törölve.
Este már, az áthúzott kanapén, kéz a kézben,
szabad kezeinkkel egy-egy Tokaji száraz fehér borral töltött poharat tartva, lelkesen,
csillogó-villogó, kiguvadt szemekkel (az újonnan beépített, tetszésnyilvánító
lámpasorom a maximumon világított) együtt néztük a „Barátok közt” 21. évadának 10 426.
részét…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése