Két beszély a JCDecaux médiavállalat és a Libri közös irodalmi pályázatára, az „Álljon meg egy novellára” 1. : Tibor, Guszti és a Nap

Egy irodalmi, novellaíró pályázaton veszek részt, a JCDecaux médiavállalat és a Libri közös pályázatán. „Álljon meg egy novellára” címmel lett meghirdetve. Azért ez a címe, mert a győztes pályaműveket kiteszik a budapesti villamos- és buszmegállók utasváróinak üvegfalára. Aki ott megáll és várakozik a buszra vagy a villamosra, s amíg azok megjönnek, azalatt a 3-4 perc alatt el tudja olvasni a rövid novellát. S valóban rövid, nyúlfarknyiak ezek az írások, egyrészt a várók kis üvegfelülete miatt, másrészt – emiatt is – rövidnek kell lenniük, mivel pályázati feltétel az igen kurta terjedelmű novella megírása. Ez pontosan azt jelenti, hogy a mű nem lehet hosszabb 4000 karakternél (leütés), a szóközöket is beleszámítva. Én két novellával „szállok ringbe”. Mindkettőt már régebben „közzé tettem” a blogon.

   A benevezéssel viszont egy kis problémám volt, - ami a nyúlfarknyi rövidséget illeti - mert mindkettőnek az eredeti, normál terjedelme 15-16 ezer karakter volt. Ezt kellett leredukálnom, „lefaragnom” 4000-re. Remélem a rövidített változatok is megőrizték a két történet mondanivalóját, lényegét. Nálunk Mica a lektorom (egy élő Lőrince Lajosné) és szigorú kritikusom. Ő röviden, de velősen értékelte a novellákat: „jók”. És nekem ennyi elég... (de lehet, hogy kissé elfogult irányomban?.. Hm...). A két „ismert” novella címe: Tibor, Guszti és a Nap, a másiké SZERETET-BOLT a Körúton.

  Eredményhirdetés szeptemberben. 

 

                                                   Tibor, Guszti és a Nap

Tibor egy nap megfestette a Napot. Tibor festő volt. Nem a legjobb festő, de a Napot nagyon szépen meg tudta festeni. Gondosan ügyelve a részletekre, bearanyozta, melegséggel és fénnyel töltötte meg. De Tibor nem az iskolában tanult meg festeni. Úgy kezdte, mint az ősember: az élet adta kezébe az ecsetet és a Természettől tanulta el a festés minden csínját-bínját.

   A Nap ott lógott a szobája falán, ahol Tibor lakott. Mindennap fényt adott és meleget: simogató fénnyel és bársonyos melegséggel árasztotta el a szobát. A szobában Tibor nem egyedül lakott, Guszti volt a lakótársa. Guszti nem volt százas. De Tibor se. Kéz a kézben szklerózis multiplexben szenvedtek. De erről nem beszéltek. Felváltva gúnyolták ki egymás butuska hülyeségeit, se füle se farka sületlenségeit, de a gyermeteg ugratás, a kölcsönös sértegetősdi, majd a két percig tartó haragszomrád a végén határtalan, felszabadult hahotázásba fulladt. Mindketten egy kicsit agyalágyultak voltak, de meglepően jópofa módon kezelték a helyzetet. Ugyanis mindegyikük a másikról gondolta azt, hogy bolond, így ennek megfelelően viszonyultak egymáshoz. S ez olykor – sokszor ‒ vicces, megmosolyogtató, néha megindító helyzeteket eredményezett. Mindkettőjük a megértő, anyáskodó módon kezelte a másikat… Olyanok voltak ők együtt, mint Stan és Pan. Mint azok is örökre összezárva és összenőve, csak lakótelepi kiadásban…

   De boldogok voltak, mert a szobájukban és a szívükben mindig sütött a Nap. Tündöklött, fénylett; átjárta, beragyogta őket. Mert nekik legalább igazi Nap volt a birtokukban. Mert a világnak nem volt. Amikor odakint a Nap kihűlt, az emberek nagyon szenvedtek. A sötétben botorkáltak és sokmilliónyian megfagytak. A szoláris tél fagyott világa köszöntött a Földre. De a szívtelen, goromba házmesterük még ekkor is rendszeresen és szigorúan behajtotta a lakbért tőlük.

   Szobájuk falán a Nap gyönyörű volt és szemkápráztató. Tibor nagyon szépen megfestette: aranyba, ezüstbe, glóriába öltöztette. Teli volt élettel, fénnyel, színnel, és teli volt mozgással. Ha egészen közel mentél a Naphoz, akkor annak még a majdnem Föld nagyságú, forrongó granuláit, buborékait is láthattad. Úgy bugyogtak a felszínén, mint öreganyáink üstjében a sűrű, fortyogó szilvalekvár. Hát, Tibor így festette meg, ilyennek… Az óvódás gyerekek is így festik, mert a papirosra rajzolt Napot képzeletükben még jobban kiszínezik, valódinak látják… És egy elképzelt világ nagyon szép tud lenni…

   Az ő szobájukban – ha akarták ‒ mindig sütött a Nap… De a szemet bántó fényességét és iszonyatos forróságát szabályozni is tudták. Ezt pofon egyszerűen oldották meg: egy sötétítőfüggönyt raktak a kép elé, amely mint a felhők, eltakarták a Napot. Minden reggel ők is a Nappal együtt keltek… A kora hajnali, tűzben Főnixként lángoló Napkelték és a vörösbíborban izzó Naplementék különösen szépek voltak. Valóban festővászonra kívánkoztak…

   Végeredményben azt lehet mondani, hogy Tibor és Guszti sem közel, sem távol nem voltak a Napjuktól. Így sem nem égtek el, sem nem fagytak meg. Ideális távolságra a Naptól és helyzetüket nézve szobájuk lakható övezetnek minősült…

                                                                             •

 Guszti egyszer ‒ akárcsak Ikarosz ‒ túl közel merészkedett a Naphoz és ujjával megérintette. Amikor hozzáért, az úgy megégette, hogy felkiáltott szörnyű fájdalmában.

‒ Te buta. Nem tudtad, hogy ha túl közel mész a Naphoz, megéget? – pirította le őt Tibor – még jó, hogy nem égtél szénné, vagy nem lett belőled roston sült csirke, vagy ropogós pirítós… Gondolj az éjszakai molylepkékre. Ha beleszállnak az olajlámpa üvegbúrájába, azonnal ellobbannak. Még jó, hogy te nem így jártál... Na jól van, ne üvölts már, mint a fába szorult féreg. Dugd az ujjad a csap alá, a hideg víz enyhíti a fájdalmat és jót tesz az égett bőrnek… ‒ javasolta Tibor anyáskodva ‒ Mit szólsz egy kis napozáshoz? Egy kis fényfürdő azt hiszem nem árt meg egyikünknek sem… 

 

úszmillió!HHHH