Dédapáink, ükanyáink, szépapáink a múltból, a fotográfia jóvoltából. Vágatlanul. Törékeny fényképek valósága: a Néprajzi Múzeum kiállítása

A Néprajzi Múzeum 2026. február 12-én nyílt új időszaki kiállítása a gyűjtemény egyik különleges, kéttonnányi anyagot kitevő fényképészeti kincséből válogat. A Vágatlanul. Törékeny fényképek valósága című tárlat az 1910-es évek vidéki Magyarországának fotográfusait és műtermi világát mutatja be az eredeti, vágatlan üvegnegatívok alapján.

 

   A 25 000 darabból álló üvegnegatív-gyűjtemény a 20. század eleji magyar fotótörténet értékes, kevéssé ismert együttese: a Néprajzi Múzeum munkatársai, többek között Györffy István, Viski Károly, 1921–1922-ben 82 vidéki fényképésztől vásárolták meg, leletmentésként. Az üvegnegatívok a 700 érintett település által az első világháború utáni Magyarország teljes területét lefedik, és a korabeli fényképészet, valamint a vidéki élet rendkívüli gazdagságát őrzik.

 

A vágatlan üvegnegatív mint a megörökíteni nem kívánt dolgok tanúja

 

Az 1890-es évektől az 1920-as évekig a fényképet leginkább fényérzékeny zselatinos ezüsttel bevont üveglapra, azaz üvegnegatívra rögzítették. Az előre gyártott üvegnegatívokat tasakban, dobozban árusították. Ez a technológia forradalminak számított, mert nem igényelt hosszú beállást. Az üvegnegatív, amelyről később a fotográfus előhívta a papírképet, sokszor több információt is tartalmazott, mint a megrendelőknek átadott, később generációkon keresztül őrzött fotográfia.   

   A kiállítás címe, a „Vágatlanul”, éppen erre, a negatív képek teljességére utal. Az üveglemezeken nemcsak a megörökített személyek láthatók, hanem mindaz, amit a megrendelők által hazavitt, kivágott papírképekről már eltüntettek: a háttérbe tolt paravánok, a szűk hely miatt egymás mögé csúsztatott vásznak, a fotózásra várakozók árnyai, a retusasztalok, lámpák, olykor a fényképezőgép vagy a műterem kirakatfala. Néhány képen a textilhátteret tartó kezek is felfedezhetők. Ezek az apró, rejtett részletek emberközelivé teszik a száz évvel ezelőtti fotográfusok világát, a fényképezés körülményeit, és új nézőpontból mutatják meg a fényképezés folyamatát – azt a pillanatot, amikor a kép még nem „készült el”.

 

Műtermek, történetek, sorsok, nők 

 

A „Vágatlanul” húsz, különböző felszereltségű és stílusú vidéki fényképészet világát idézi fel, a körmendi Steindl Károlytól a sátoraljaújhelyi Bartizek fivérekig, a mezőkövesdi, de osztrák származású Weissbach nővérektől a szolnoki Papszt Piroskáig. A látogatók betekinthetnek abba, hogyan változott a fényképezés társadalmi szerepe az 1890-es évektől az első világháború végéig — amikor a fényképészek műtermei a polgári és paraszti világ sajátos találkozóhelyeivé váltak. A városi, gyakran bécsi mintára berendezett, festett hátterekkel felszerelt műtermekben dolgozó mesterektől egészen azokig a fényképészekig terjed a skála, akik saját házuk tornácán, udvarán vagy verandáján állították fel kamerájukat. A fotók egyszerre idézik meg a korabeli társadalmi mobilitást, a változó viseletkultúrát, a családi emlékkép készítésének új társadalmi rétegekben való elterjedését, valamint az első világháború drámai, mindent átütő hatását. A képek sokasága ábrázol katonai kiképzésen átesett regrutákat, katonákat családjukkal, barátaikkal – és asszonyokat gyerekeikkel, akik a fronton lévő férj, édesapa számára örökíttették meg magukat.

 

Törékeny anyag, maradandó emlékezet

 

Az üvegnegatívok nem csupán képiségükben, hanem anyagukban is érzékenyek: a zselatinos ezüstbevonat sérülékenysége miatt minden darab külön konzerválási kihívás. A kiállított példányok egy része repedt, törött, felázott, a zselatinja lepattogzott — mégis éppen e törékenységükben hordozzák a fotográfiai múlt emberi és technikai történetét. A tárlat külön fejezetet szentel annak, hogyan menekültek meg ezek az anyagok a megsemmisüléstől: a húszas évek elején a múzeum munkatársai szó szerint ládaszám vásárolták fel a vidéki fényképészek padlásról, pincéből előkerülő üvegnegatívjait, amelyekből sokat üvegház építéshez vagy tükörgyártáshoz adtak volna el. 

                                                      A Néprajzi Múzeum, a kiállítás kurátora,   

                                                     Bata Tímea írása

Amikor a kiállításon a fotókat „fotóztam”, igyekeztem a fényképeken megmutatni a „részleteket”, az alig, vagy nehezen észrevehető „apróságokat” is: a gyermekek kezében a játékokat, az ő vagy a szüleik kezében tartott, az elmaradhatatlan rózsafüzért, az imakönyvet vagy a zsoltároskönyvet, a fronton harcoló, vagy az ott meghalt katonaférjek, apukák féltve őrzött fényképeit, vagy éppen, a sok esetben, az esküvői fényképen is, az alig látszó, a vőlegény kezében szorongatott, a szintén „elmaradhatatlan” füstölgő bagót…

   De igyekeztem megmutatni – azzal, hogy közelebb hoztam őket – az arcukat és a szemüket is. Amelyekbe, hogyha közelről belenézünk, józan, egyenes tekinteteket, becsületességet, dolgos, munkás hétköznapokat, tisztességet, éltükben puritán egyszerűséget láthatunk. Ezt a paraszti, dolgos, kérges kezeikről is láthatjuk. És láthatunk aggódást és féltést a fronton harcoló szerettük miatt az anyák, a katonafeleségek és a gyerekek szemeiben is. És bánatot és szomorúságot is ugyanúgy őtőlük, ha mint fiúk, apák, férjek elestek a fronton…

   Sok esetben az eredetileg készített fotók kissé messziről, vagy távolabbról készültek. Igyekeztem közelebb, emberközelbe hozni őket, hogy jobban megismerjük arcukat, az arcukra rajzolt, szemeikből sugárzó tiszta életüket, lelküket, népi hagyományaikat, kultúrájukat. Hogy jobban emlékezzünk rájuk és soha el ne felejtsük őket. Mert ők az „eleink”, az „őseink”, akiktől a vérvonalaink erednek. Ha ők nincsenek, akkor mára mi sem lennénk… Ezek a ritka, megőrződött fényképek, fotók segítenek emlékezni rájuk, hogy soha el ne felejtsük őket, a 100-150 évvel ezelőtt élt „ősszüleinket”, dédapáinkat, ükapáinkat, szépapáinkat és anyáinkat…