A két utas

                                              A két utas

                                                        "A szeretet az egyetlen számunkra is érzékelhető dolog,
                                                           ami átlép időn és téren, még ha nem is értjük a működését." 
                                                                                                          Csillagok között c. filmből

 ̶   Ide leülhetek, Tolószék, ide leülhetek mondd? Nem zavarom az itt ülőket?

 ̶   Nem zavarod őket Fehér Bot, oda nyugodtan leülhetsz. Pont egy üres helyet találtál.

   Fehér Bot félénken, óvatosan ereszkedett le az ülésre, mint aki attól tart, hogy megbolygatja a mellette ülők nyugalmát. Nem akart kellemetlenséget okozni. Miután elhelyezkedett, két kezét mereven, mozdulatlanul és precízen előrenyújtva tartotta a tolószék támláján.

– „Az ajtók záródnak, kérem vigyázzanak!” – figyelmeztette kimérten az utasokat egy recsegő, gépies hang a hangszórókból és a metró ajtói tompa puffanással összeszaladtak. A vonat elindult.

– Milyen hangosan mondta, szinte a fülemet sérti és az agyamig hatol – mondta Fehér Bot  rosszallóan és az orrán feljebb tolta vastagkeretes, foncsorozott, fekete szemüvegét. 

–  Igen, nagyon hangos  –  bólintott rá Tolószék.

–  Mert a hangszórók rosszul vannak beállítva, nem csoda ha erősek és torzak – vélekedett Fehér Bot, kissé fontoskodva. Hangjában ugyanakkor visszafojtott izgalom is bujkált. Bensője megremegett és szinte természetellenesen nagyokat nyelt, ádámcsutkája le-föl szaladgált. Arcán látszott, hogy örül, valaminek nagyon örül. És hogy boldog. Keze békésen nyugodott a tolószék tetején, ez a karcsú-vékony, hófehér márványkéz, amely tehetetlen barátja tolószékét irányította szinte automatikusan, már hosszú évek óta. Ő volt a barátja lába, az meg neki a szeme. Így egészen jól kiegészítették egymást. Ahogy szokták mondani, ketten kitettek egyet.

–  Igen… igen… –  helyeselt Tolószék,  –  valóban, a hangszórók rosszul vannak beállítva.

A metró süvöltve száguldott a sötét alagútban.

–  Mondd, Tolószék…  –  nyeldekelt megint Fehér Bot,  –  sok ember utazik a metrón?

–  Igen, sokan  –  válaszolt Tolószék,  –  amerre csak nézek, mindenfelé embereket látok.

–  Igen?  –  lelkendezett Fehér Bot, előrenyújtott állal belebámult a semmibe  –  És… és… tényleg nagyon sokan?…  Mind ülnek vagy állnak is?

–  Hát sokan ülnek… –  Tolószék oldalra pillantott,  –  de sokan állnak is.

–  És mellettem is ülnek? Igazán nem zavarom őket? Tolószék, kérlek, jól nézd meg – aggályoskodott.

– Nem, nem Fehér Bot. Nem zavarod  az embereket, csak üljél egészen nyugodtan a helyeden – nyugtatta meg Tolószék vak barátját, csöppnyi ingerültséggel a hangjában.

–  És mondd Tolószék – jött izgalomba Fehér Bot –, milyenek az emberek?
Fülei szinte megnyúltak, mosolygós, várakozással teli, türelmetlenséget sugárzó arca a választ várta, a válaszokat, amelyeket úgy szívott  magába, mint tintát az itatós.

–  Az emberek?.. Rendesek és olyan hétköznapiak… Igen, mind normális és kulturáltan viselkednek.

–  És hallják, amit mi beszélünk?

–  Igen… igen, azt hiszem hallják.

–  És nem zavarjuk őket? Lehet, hogy … –  aggodalmaskodott  újra Fehér Bot.

–  Nem kedves barátom, hidd el nekem, hogy nem zavarjuk őket  –  csitítgatta Tolószék.

–  Akkor jó… – bólogatott Fehér Bot.  –  Akkor jó… És milyen a ruhájuk?  –  derült fel sima arca.  –  Mesélj róluk Tolószék. Hiszen te látod őket. Mesélj róluk kérlek. Mindent mondj el.

– Igen… a ruhájuk is… hát… nagyon szép  –  mondta keresve és darabokra törve a szavakat Tolószék. – Színes és… kék meg piros… meg…  ̶  zavartan forgatta a fejét.  ̶  Persze most látom, hogy itt aztán minden szín látható rajtuk a kutyafáját, egész szín kavalkád; narancssárga, zöld, világoskék és mindenféle más tarka színek… Nagyon színes az emberek ruhája… No meg divatos és praktikus is egyben.

–  Igen… A narancssárga és a világoskék a legszebb szín… Nagyon szeretem őket  – mélázott el Fehér Bot.  –  Még most is magam elé tudom képzelni és idevarázsolni. Látom… A szivárványt is így szoktam ám elképzelni. Belül mindent látok… Klassz…

–  Az egyik lány hajában…  –  folytatta volna Tolószék.

–  Hát lányok is vannak itt? – súgta titokzatosan Fehér Bot, egészen előrehajolt rokkant barátjához.

–  Hát persze. Kicsik is, meg nagyok.

–  És… és milyenek?  –  vigyorodott el Fehér Bot kajánul.

– Igen nagyon csinosak… gyönyörű az arcuk, barna hajuk hosszú és nincs befonva… Elővillanó lábuk fehér és nagyon formás. A mellük is formás és szép, de nem mindegyiküknek van teljesen kifejlődve…

– Na, de Tolószék. Meghallhatják… – súgta szemrehányóan Fehér Bot, arcán a fekete szemüveget pirosság öntötte körül. Zavartan forgatta a fejét jobbra-balra.

–  Nem baj Fehér Bot, nem baj. Nekik is tetszik, amit mondunk róluk. Hallod, hogy nevetgélnek?

 ̶  Nem,… nem nagyon… De mi van annak a lánynak a hajában?  –  tért vissza Fehér Bot arra a mondatra, amit barátja az imént elkezdett.

 ̶  Ja, igen… De az egy kislány, alig nyolc éves. Kékszemű, szőke hajú és két copfjában óriási világoskék szalag-masnik vannak. Olyanok…

 ̶   Olyanok, mint aranyló búzamezőben az égszínkék búzavirágok   ̶  folytatta a mondatot Fehér Bot, költőien.

 ̶  Igen… Pont olyan – mondta Tolószék. – Bűbájosan szép és kedves arca van. Nagyon helyes kislány. És éppen téged bámul. Nem szól semmit, csak kíváncsian téged bámul.

 ̶  Engem?…  ̶  Fehér Bot egészen elérzékenyült meglepetésében. – Jó lenne látni… ̶  lamentált.  ̶  Tényleg, Tolószék, miért van ilyen csönd a kocsiban? Csak a metró zúgását hallom.

–  Hát,… mert…  –  dadogta Tolószék  –  mert az emberek most éppen nem beszélgetnek… Az egyik újságot, a másik könyvet olvas, van aki bóbiskol, a harmadik és a negyedik meg…  csak úgy bámészkodik kifelé vagy… vagy csak egymást nézik.

–  Aha, értem  –  mondta Fehér Bot nem túl nagy meggyőződéssel.  –  Istenem… Olyan régen láttam embereket utoljára… Nagyon régen… És már nem láthatom többé őket… Amikor gyermekkoromban megvakultam, nagyon féltem tőlük. És mindentől… De most már nem félek. Újra itt vagyok köztük, velük. Szeretem az embereket. Csak egy idő óta mintha csendesebbekké váltak volna. Zajosságuk, hangosságuk eltűnt, kiveszett. Biztosan ez a modern világ az oka. Hajszolják magukat, sokat dolgoznak és elfáradnak. Még beszélgetni sincs kedvük. Elmerülnek gondolataikban és napi gondjaikban. Biztosan ezért nem hallom gyakran az emberek hangját… Csak a tiédet, Tolószék – nagyot sóhajtott. - Hm, de mit lehet tenni... De tudom, hogy itt vannak velünk… Együtt vagyunk… S te is itt vagy velem  –  Fehér Bot megint elérzékenyülten hajtotta le a fejét.

    Tolószék csendesen sírni kezdett, nem szólt semmit. A lebénult, hideg, érzéketlen kőarcán meleg könnycseppek szánkáztak végig. Tolószék és Fehér Bot; mindig így nevezték egymást. Csak így. Viccesen. Amióta világ a világ… Elmosolyodott. Az egymásra utaltságuk mellett mély, őszinte barátság kötötte össze őket. S ez mindennél fontosabb volt nekik.

    A teljesen néptelen, üres metrószerelvény hangos süvítéssel fúrta magát a föld sötét gyomrába, magával ragadva, magával hurcolva két gyámoltalan utasát. Aztán hirtelen fékezni kezdett, mert az alagútban a lámpa pirosra váltott.

    Viszonylag rövid időn belül a 4. Atomháborún volt túl az emberiség. 2812-ben amikor már csak néhány atomrakéta maradt, hirtelen minden elcsendesedett; az utolsókat már nem volt aki kilője és nem volt kit, hogy eltaláljon. Atomvihar söpört végig a Földön, a halál angyalaként. Megölte az emberiséget és tönkretette a bolygót. Kataklizmája teljessé vált, végül is az ember önmagát pusztította el.

   Tolószék és Fehér Bot  ̶  szokásukhoz híven  ̶ , mindennap utaztak a metrón. Amióta a Föld meghalt a sorozatos atomtámadások után, csak ketten maradtak. Árván. Tolószék azóta megtanult sírni. Barátját sajnálta, aki abban a hitben élt, hogy emberek között utazhat és hogy minden a legnagyobb rendben van. Akit mindig lázba hozott a metrózás és Tolószék ettől az élménytől soha nem akarta megfosztani őt. Meghagyta neki ezt a gyermeteg élvezetet, amely már beidegződött napi tevékenységgé, rutinná vált. Nem akart neki csalódást okozni. Hisz az utazás mindig gyermeki örömmel és boldogsággal töltötte el. Számára ez olyan volt, mint másnak, mondjuk a repülés élménye. Időnként lelkiismeret furdalás gyötörte, hogy ezzel a hozzáállásával becsapja barátját, de aztán elhessegette ezeket a kínzó gondolatokat és azzal nyugtatgatta magát, hogy ez a kisebbik baj, minthogy elmondaná az igazat. Úgy érezte az igazság – és a valóság  –, elmondása nagyobb csapás lenne barátja számára, összetörné a lelkét és összetörné azt a belső képet, amit barátja legbelül lát és oly nagy szeretettel dédelget. Nem, nem szabad darabokra törnie ezt a félteni való, tünékeny képet. Tudta, hogy ha megteszi, vele együtt barátját is összetöri és ezzel elveszti őt is és a barátságát is örökre. Ha elmondaná, Fehér Bot ezt soha nem bocsátaná meg; hogy hazudott neki és egy képzeletbeli, színes álomvilágban ringatta, ami a valóságban nem is létezik. Hogy az emberekkel teli világ hamis kép, egy illúzió. Hogy csak ők vannak, csak ők maradtak; két utolsó embersziget a magány és az elmúlás végtelen óceánján… Egy csöppnyi egymásra utaltság, egy morzsányi gondoskodás, egy csipetnyi szeretet a vész viharában. Ennyi maradt, nem több… Tolószék azóta tanult meg sírni. Előtte soha nem tett ilyet. Most hátranyúlt és gyengéden megfogta barátja finom márvány kezét…

    És azóta ugyanúgy járnak a komputer-vezérelte metrók a föld alatt a beprogramozott menetrend szerint, s odafönt a felszínen meg ugyanúgy váltanak zöldre meg pirosra a számítógép-vezérelte villanyrendőrök, az útkereszteződésekben álló láthatatlan szellemautóknak jelezve. Zöld, sárga, piros, sárga, zöld… Vég nélkül. És ők ketten ugyanúgy metróznak a sötét alagútban nap mint nap, vég nélkül és cél nélkül. Nap mint nap, újra meg újra eljátszva ezt a kegyes színjátékot a metrón. Amíg világ a világ. De addig egymás kezét fogják, amíg csak lehet…

– „Végállomás következik!” – közölte a még mindig torz hang fülsértően, a túlhangosított, beállítatlan hangszórókon keresztül.

                                                                                   Nem az számít, hogy emberek vagyunk,
                                                                                                hanem az, hogy emberségesek legyünk
                                                                                                                                           Szentes Gyula