Kaleidoszkóp világ

                                           Kaleidoszkóp világ 
          

                                              My God, it’s full of stars – Istenem, tele van csillagokkal”                                                                                Arthur C. Clarke: 2001 Űrodüsszeia

                                                                  

Prológus

  

                                                                                   

   A Föld másnak csak egy átlagos, hétköznapi bolygó. Mármint a földön kívülieknek. Mondjuk, űrhajóikkal megállnak, és leparkolnak valahol a Föld közelében; adatokat gyűjtenek róla, kutatják, elemzik. Teszthajót és szondákat küldenek ki, levegő- és földmintákat szereznek be; méréseket végeznek, majd újra analizálják az újabb és újabb információkat. Esetleg expedíciót indítanak a felszínére. Feltérképeznek mindent, feljegyeznek mindent, még több adatot és mintát begyűjtve… Nekik csak egy idegen, felfedezésre váró bolygó a sok közül.

    De azt nem lehet tudni, hogy egy, a lények számára idegen életforma, egy adott bolygó életformája milyen hatással van, vagy lehet egy idegen civilizációra, egy idegen létformára, számára idegen (ismeretlen) organizmusra. Lehet, hogy pozitívan hatnak egymásra, és az egyikük, a másik hatékony – ez lehet tudatos avagy véletlenszerű – közreműködésével tud, vagy képes építkezni, fejlődni, és fordítva. Ez esetben a hatás, ellenhatás kölcsönös és előremutató. Ez így – első olvasatra, − egy nagyon szép, keblet melengető, utópisztikus verzió, de valljuk be őszintén, erre vajmi kevés az esély… A másik lehetőség, hogy egymásból mindketten ismeretlen impressziókat válthatnak ki, mindegyikükre nézve beláthatatlan, esetleg visszafordíthatatlan, netán tragikus következményekkel. Viszont az is elképzelhető, hogy csak az egyik félre van hatással a másik, az előbb említett konklúzió ismeretében. Így az egyik fél számára végzetessé válhat a találkozás, a másik akaratán kívül. Nem kell hozzá fegyver, agresszivitás vagy rosszindulat, elég az a tény, hogy mások. Nagyon mások és létformájuk összeegyezhetetlen. És akkor már az is elég, ha találkoznak...

   Az ismeretlen naprendszer megfigyelt, idegen bolygója a harmadik volt a napjától. Atmoszférájában a hófehér felhőciklonok őrült vitustáncot járva vonaglottak, össze-vissza tekeregtek. Egy hatalmas, nagy kiterjedésű és egybefüggő kontinens barna foltja tűnt elő a felhőrétegek alól, óceánok kékjétől körbeölelve. A bolygó, egészében üdekék színű korongja fénylett, ragyogott a világűr fekete selyemfüggönyében. Valami apró törpebolygó kísérte, valószínűleg a holdja lehetett. Szédületes sebességgel keringett körülötte.

     I☼1, a saját Bázisának ezeregyszáztizenkét holdjához szokott szemeinek ez az egy bolygókísérő léte, valamint annak gyors mozgása és a bolygó aktív légköri jelensége szokatlan és hihetetlen látvány volt. Mintha egy felpörgetett, gyorsított filmet nézne. Mindenesetre újszerű és fantasztikus felfedezésnek találta. Könnyedén ellebegett operátori székéből és az ablakhoz tapadt, mint egy polip. Összes gyöngyszemét egy pontba fókuszálva, ebben a furcsa, de ugyanakkor egyedi és pompás képben gyönyörködött.

   Űrhajóstársai békésen aludtak a hibernációs teremben. A fedélzeti számítógép műszerei szinte hangtalanul mérték életfunkcióikat, biztonságos létfeltételeket biztosítva számukra. Minden egyes tér-időugrást követően mindig más és más látta el a hajó felügyeletét a legénység tagjai közül. Most éppen ő, I☼1 volt a soros. Lassan navigálta a Bárkát a kék planéta felé. Vonzotta a látvány, hajtotta a kíváncsiság. I☼1 nem ismerte a bolygó mindent magába szippantó mágneses mezejének meglepetést okozó, nem ismerőjét alaposan megtréfáló titkát, a tömegvonzás ekvivalencia-elvű fizikai tulajdonságát, a gravitációt…

  Az anyabolygó közelébe érve, az űr antianyagából nyert plazmaenergia-meghajtású, amúgy hipersebességű, speciális szilikon-ötvözetű űrhajója megremegett. A monstrum hirtelen zuhanni kezdett, pontosabban fogalmazva tehetetlenül sodródott a bolygó felé. I☼1 látta, és magán is érezte, ahogy a csillagközi admirálisgép természetellenesen megnyúlik és majdhogynem folyékonnyá, képlékennyé vált. A navigációs kabin veszélyre figyelmeztető, villogó műszerfalai olvadni kezdtek és eltorzultak, az egész alaktalan masszává sűrűsödött. A bolygó, a hajót, mint mágnes a vasat, úgy vonzotta magához, a gravitációnak engedelmeskedve.

     I☼1, vastag, eres csápkarjaival a megfelelő műszerek után nyúlt, (ez alatt a hold kétszer kerülte meg bolygóját) fékezni próbálva a növekvő sebességet. A köldöktartó bőrlebenyéig lelógó, ráncos orrcsápja – mint a kaméleon bőre,  ̶  különböző színekben pompázott, a fokozódó izgalmi állapotának megfelelően. Adrenalinszint-kijelzője, az ezüstös szilikon overallja hajtókáján már telítve volt és erősen zöldbe hajlott.

   Űrhajója őrületes sebességgel zuhant az idegen bolygó felé. A kék planéta most már szinte karnyújtásnyira került hozzá, fehér párafelhőkkel tarkított kéksége már teljesen betöltötte a hajó hatalmas, most már oválissá deformálódott megfigyelő nyílását.

   Sikoltva, kétségbeesetten kapott ötödik pót-csápkarjával – mert az összes többi foglalt volt – az antigravitációs kar, valamint a blokkoló- és mindent visszafordító gomb felé, hogy valamiképpen visszacsinálja, meg nem történtté  tegye az elmúlt perceket, de elkésett  vele. (A hermetikusan szigetelt vezérlőteremben kíméletlen csend honolt…)

    A növekvő gravitáció felfalta, magába olvasztotta. I☼1 cérnavékony, nyolc méter hosszúra nőtt karjai, még ebben az utolsó, kritikus pillanatban is görcsösen tapadtak a komputer gombjaira. Gyöngyhalmaz szemei ellobbantak, húrkarjai elpattantak. (,,Minek jöttem ide, mit keres…?”)

    Sikolya olyan apró füttyszerű hang volt, mint a hegedű legvékonyabb hangja. Majd egy pillanat alatt minden összetorlódott, egybeolvadt, képlékennyé vált, mint gyermek kezében a gyurma: a szinte tapintható csend, a kabin Trioxigén tartalmú, ózondús levegője, az eddig hőnek, nyomásnak ellenálló szilikon műszerfalak és végül I☼1 szerves anyagból álló teste is. Az űrhajó száz kilométer hosszú, hajszálvékony fénymeteorrá vált a bolygó légkörében. I☼1 régebben, az eseményhorizont átlépésekor, az Átkelésnél érzett ilyent, de az más volt és biztonságos… Aztán a spagetti vékonyságúra megnyúlt űrhajó átrepült a mezoszférán, majd lángoló fénycsíkot húzva a sztratoszférában, tüzes nyílként az óceánba csapódott.

    Életének első fejezete előtt állt. Az Ősidőben, körülbelül három és fél milliárd évvel ezelőtt születhetett, a Gondwanán. (Az Élet éppen hogy kezdett megkapaszkodni a bolygón...) Születése előtt hosszan álmodott. Színes álmai voltak, mint gyermek korában. Arról álmodott, hogy milyen szép lesz majd minden. Arról, hogy érdemes elindulni a rögös úton, elkezdeni az életet, és nem lesz értelmetlen, sziszifuszi küzdelem az egész... A Paradicsom, az Élet Fája és a kígyó az almával majd később jön, úgy a hatszázhuszonötödik fejezet környékén.

  Csontpáncélos halteste megrázkódott, aranyos pikkelyei szerteragyogtak az óceán olajsűrű, smaragdzöld színű vízében… Amiből felépül testünk és ahonnan jöttünk… Panthalassa. Övé volt az egész óceán és minden tenger. Kopoltyúi ritmikusan dolgoztak. Vígan lubickolt ebben az életet adó, kémiai alapú aminosavakból valamint ásványi sóból, szénből és más szerves vegyületekből álló őslevesben. Evolúciós útja így is kalandosnak és meglehetősen bizonytalannak tűnt az első DNS-lánctól mostanáig. Bizony, a véletlenek sorozata és az ideális kritériumok megléte is közrejátszott abban, hogy eljutott idáig. És ki tudja, mi vár még rá... Aztán hirtelen felriadt melankóliájából és álomfonalai, mint túlfeszített cérnaszálak hangtalanul szétszakadtak, emlékképei, felsejlő víziói mint szappanbuborékok szétpukkadtak. A Nap meghalt az égen, elvérzett a horizonton. Ebben a természetfölötti vörös fényben nemcsak az ég izzott, hanem a közeli erdő is. Csodálkozva nézett körül. Lángolt az ég alja. Tűzoltófecskendőt húzott maga után, arcába tüzes pernye szállt. De már nem tehette a dolgát, hirtelen ismeretlen erő ragadta el.

   Tágra nyílt szeméről az iménti halálos rémület vibráló köde már rég felszállt. Nem volt furcsa számára, hogy újra él; nem tudta, hogy az előbb még élt és hogy meghalt. Arcából a kézzel fogható, valóságos jelen érzése és tudata sugárzott.

   Borzalmas dolgokat követett el valamelyik értelmetlen földi háborúban. A történészek később véreskezű mészárosnak, tömeggyilkosnak, háborús bűnösnek is nevezték; a koncentrációs táborok, a feltárt tömegsírok és a megtalált gázkamrák tucatjai bizonyították a megcáfolhatatlan tényeket. A sok vér mind az ő kezéhez tapadt. A nemzetiszocialista ideológiából táplálkozva, a genocídium lovagjának, élet és halál urának tartotta magát. Gestapos karszalagján azt a jelet, a szvasztikát viselte (szerencsére a tükörképét), amely egy nagy múltú, több ezer éves történelmi múlttal rendelkező nép kultúrájának és mitológiájának része, és amely ezoterikus és teremtésfilozófiai értelemben a jószerencse és a halhatatlanság ősi jelképe volt. Ekkor bebizonyosodott, hogy nemes eszközöket is fel lehet használni a rossz cél érdekében. És a cél nem mindig szentesíti az eszközt. 

    Majd a Holdon sétált. Mielőtt lelépett az Eagle holdkomp létrájáról a Hold poros talajára, valami híressé  vált  mondatot  is  mondott  az első  lépésről,  de  az  már  régen volt és  elfelejtette.  A horizont egyenese fölött a fehér vattafelhőkbe burkolózott Föld függött, mintha egy láthatatlan szárítókötélre csíptették volna. Felnézett. Az űr, mintha egy nagy fekete kosár lenne, megtelt csillagokkal. A galaxis fényes spirálkarjai lágyan körülölelték. Elmerült bennük. (,,Istenem, tele van csillagokkal.”) Megnyugodott. 

    1969, 1970, 1971... Újra változott a díszlet, mint egy forgószínpadon. De ezek a változások egy pillanat alatt történnek. Mint egy játék kaleidoszkópban, mikor egy gyerek jól megrázza. És ő mintha mindig, állandóan benne lenne ebben a sűrűn felvillanó, szédületesen pörgő játékban…   

    Ezer meg ezer emberi testbe bújhatott egy szempillantás alatt, de mindegyik életet megélte a maga teljességében. A születéstől a halálig. Aktív és teljes, néha megalázó és méltatlanul véget érő  életeket élt. Meghalhatott, de halála az új életet jelentette. Emlékképek nélkül reinkarnálódott: az előző életéből maradt emlékek elégtek, mint a tűzbe vetett régi, megunt fényképek. Újra és újra meghalhatott, de ez nem jelentett számára problémát. Valaki, (vagy valami) szörnyű tréfát űzött vele, de ennek nem volt tudatában. Most még nem...

   Miniszterelnök lett valami afrikai fekete kormányban, a tömeg istenítette, rajongott érte. Hosszú, nyugodt öregkora volt. De az apartheid börtönében eltöltött 27 év is hosszúnak és keservesnek tűnt. Kilencvenötödik életévét éppen betöltötte, amikor az égi varázsló ujja a szeméhez ért.

   Majd évszázadnyi, zűrzavaros történelmi idők ócska, tehetetlen bábfigurájaként debütált. Guillotine-nal letaglózott, vértől csatakos fejét emelte egy durva kéz a magasba és mutatta az artikulátlanul rikoltozó csürhe felé. A közéjük hajított, vértől és sártól mocskos, valaha fehér csipke díszgallérját a megvadult tömeg ezer darabra tépte. Királyi sarjadék volt, a XVI. …

    Forgott a színpad. Most egy szikrázó, hóborította hegy csúcsán, a világ tetején állt, dacolva a jeges széllel. Mellette egy cserzett arcú, vágott szemű tibeti serpa támaszkodott botjára és derűsen, jóindulatúan bólogatott.

   Újra változott a kép. A száguldó cirkusz légkörét, a Forma 1-es versenyt mindig élvezte. Mint többszörös világbajnok, a biztos győzelem tudatában vezette az imolai futamot. De a balra ívelő Tamburello-kanyart már nem tudta bevenni, uralmát elvesztette az autó felett, s 320 km-es sebességgel csapódott a betonfalba. Most is felsikoltott. A kép sötét lett, mintha kioltották volna a fényeket a színpadon. Nem mozdult. (,,De jó egy kicsit megpihenni.”)

    De a pihenés csak egy pillanatig tartott. Repült. A terroristák a Pan Am, – a Pan American World Airways 747-es menetrend szerinti óriásgépének – csomagterébe rejtették a bombát. A robbanás a levegőben érte az utasszállítót. Naplemente volt, 7 óra 2 perc. A fedélzeten 259 ember tartózkodott. Ő a tizedik sorban ült, közvetlenül a szárny felett. A detonáció okozta iszonyatos légnyomás az ablak melletti ülését a gép falával együtt szakította ki. Mellette egy kisgyermekes fiatal pár ült… A szimpatikus házaspárral a repülés ideje alatt ismerkedett meg. Magyaroknak mondták magukat, de nem értette, hogy az mit jelent. Időnként bizonyos fogalmak, szavak, képek kiestek emlékezetéből… A gép, utasaival együtt már a levegőben darabokra szakadt. Utolsó emléke, a levegőóceánban úszó, letört gépszárny volt, amely mellette suhant el... A Boeing 103-as járata soha nem ért a célállomásához. Hova is..?

    Zuhant a semmibe. Teste és tudata újra meg újra más értelmet nyert. Megszámlálhatatlanul és végtelenül. Mintha egy véget nem érő film főszereplője lenne, sőt, mintha az összes mellékszerepet is ő alakítaná, egy személyben. Sáros, színtelen álmok gyúródtak agyában; elérhetetlenek, sejtelmesek, körvonalak nélkül, mint egy homályos tükör képei… De most lassan tisztulni kezdett a tükörkép. Új vállalkozásba fogott a maga elé kitűzött űrprogram részeként: először a Holdra ereszkedett le (de már vagy százhuszonöt évvel ezelőtt), majd a Mars bolygót vette célba, (2094. március 15.-én, délután 2 óra 5 perckor startolt az öt asztronautát szállító űrhajó) míg végül aztán – jó 200 év elteltével, − intergalaktikus, felfedező utazásra indult az ismeretlenbe...

  A világot, a világegyetemet megérteni nem könnyű. Lélegzetelállító mélységeit feltárni, elképzelhetetlenül változatos szépségeit megismerni szinte lehetetlen. Ha már kapisgálunk valamit, és naiv módon úgy gondoljuk, hogy némileg kezdjük érteni titkait, akkor újabb és újabb problémák, megfejthetetlen felismerések vetődnek fel. Ekkor döbbenünk rá, hogy milyen keveset tudunk, és hogy milyen parányiak vagyunk; egy mikrobányi csepp az Univerzum végtelen óceánjában. Lehetséges némi ismeretet megtudni róla, de teljes egészében soha nem fog sikerülni senkinek. Csak próbálkozunk. S minél többet tudunk meg, annál nehezebben értjük…

   Zaklatott életet élt. Inkább filozófus volt, mint csillagász. A ,,sötét kornak” mondott időkben megpróbált néhány szirmot leszakítani az ismeretlenség titkos virágáról. Ő legalább megpróbálta. Kezdetleges teleszkópjával, - messzelátónak hívta - már befogta és elsők között látta meg a Jupiter tekergőző felhősávjait, a Nagy Vörös Foltot és a négy parányi, fehér gyöngysorként világító holdját. Azt merte állítani, - micsoda istenkáromlás! - hogy az égen hunyorgó csillagok olyanok, mint a mi mint Napunk! De nyelvét rozsdás vasfogóval kitépték, és őt máglyára taszították. Eszméletét akkor veszítette el, mikor a lángok már a lábait nyaldosták.

    Az események hol felgyorsultak, mint a szilaj idő, ha kellemesen telik, hol pedig megnyúltak, mint a csiriz, csigalassúsággal formálódva, s vele együtt alakítva, formálva őt magát is…  

   Amikor a gombafejűeknek nevezett beat zenekart megalapította, még nem sejtette, hogy ők négyen, zenéjükkel forradalmasítják majd a könnyűzenét. ,,Népszerűbbek vagyunk, mint Jézus!” – nyilatkozta, majd ,,Give peace a chance – Adj esélyt a békének!” – énekelte máskor. Amikor tengerentúli szállodája előtt egy zavaros elméjű férfi hozzálépett, azt hitte, csak egy autogramot akar. Innentől kezdve mintha minden egy lassított filmben történt volna. Látta a pisztoly csövének torkolattüzét és ámulva figyelte, amint a csőből kirepülő fémgolyó egyenesen a szíve felé tart. A világbékéről álmodott…

    Gondolatai szétfröccsentek, mint a buborék és ő ott állt meztelenül egy – most békésnek tűnő –, zölden viruló rét közepén, kiszolgáltatva az ezerarcú természet szeszélyének. Az föléje hajolt és keblére vonta, magába fogadta, meleg méhébe zárta. Aztán meg félelmetes haraggal űzte, hajtotta. Előtte az Édenkert biztonságot adott és teli volt ezernyi felfedezésre váró ismeretanyaggal. De ezek tiltott dolgok voltak, valaki elzárta előle. Többre vágyott. Újra és másra. (,,Még, még, még, ennyi nem elég!”). Most még játszani akart. Mindent tudni, mindent megismerni, mindennek a végére járni, mindennek a részese lenni... Egy lángpallosú, tüzes szárnyú angyal űzte ki a kertből...

    A természetanya fájdalom nélkül szülte a világra. Újra és újra született. Nem sírt, pedig kellett volna, mert jólesik, ha újra születünk, s mert jászola körül nem álltak ordasok, a Félelem és a Halál vámszedői, az Élet nyomorba döntő, tolvaj kufárjai.  Behunyt szemmel, mohón szívta anyja duzzadt mellbimbójából a zsíros, meleg tejet. Ügyet sem vetett arra a három vén öregemberre, akik valami ajándékot hoztak neki. Békés és nyugodt volt most minden. Megkönnyebbülést érzett szívében. Lángos csillag állt felette.

   Gyermek volt hát. Az élettől gondtalan, felhőtlen gyermekkor adatott meg neki osztályrészül, nem mindenki számára biztosított természetes jussként; önfeledt, örömteli játékkal, térdlenyúzással, papsajt-gyűjtögetéssel, fakardozással, felhőnézegetéssel, hogy melyik fehér felhőpamacs mihez hasonlít. Szerette az erdőt; annak zöld illatát, hívogató, madárfüttyös csendjét. Szerette az erdőt járni, név szerint ismert minden fát. Lépteit számolta, hogy milyen hosszú az út az erdei tisztástól a sápadt homlokú, horpadt hátú kis ház kapujáig. A rét vad virágai hajbókoltak előtte, amint átgázolt rajtuk. Szirmaikon biggyeszkedő színes pillangók libbentek tova, ahogy felzavarta őket. Néha visszanézett, s látta amint az erdő zöld sávja lassan távolodik a messzeségben, s a számolást is abbahagyta úgy hatszáz fele. Amint a frissen fehérre meszelt ház deszkakerítéséhez ért, a kertkapu nyafogva tárta magát szélesre.

     Nem volt még errefelé, de tudta hol jár, mi hol van, hisz minden olyan ismerősnek tűnt. Azt is tudta, hogy bent - az emlékeiben így tárolt -, a még mindig melegfehér, hagymaszagú konyhában van valaki, aki Őt várja, jöttét lesi. Az erdők zöld sóhaja már rég elhalt, amikor belépett a kis kapun, és a kert mézszagú virágfejein könnyedén lépkedve a ház ajtajához ért. A konyhában a ráncos, de szelíd arcú, kedves nénitől almás pitét kapott. Forró volt és illatos. Igen. A nagymama sütije. Ez jutott először az eszébe. Kifordult a konyhából és boldogan szaladt át az udvaron. Apró gyermeklábai fürgén kacsáztak a fehér vattaszerű hóban. Térdig járt benne. Hirtelen megtorpant, megborzongott. Fázni kezdett. Az ujjaira nézett. Kezéből - amely már egy felnőtt férfi dolgos, kérges keze volt -, az előbb még illatosan párolgó sütemény semmivé vált. Mintha nem is lett volna. Akárcsak az elröppent hetven nyár... Megfordult. A takaros kis ház rommá vált, gerincét megtörte, szétporlasztotta az idő. A falán porosan perlő szürke vakolat azon gondolkodott, hogy lepottyanjon-e? Csak a félig ledőlt téglakémény csonkja meredezett a beszakadt tetőn, a kérlelhetetlen idő mementójaként. Majd a házikó is eltűnt, az álomszerű kiskerttel együtt. Lehet, hogy nem is volt? És a süti? A meleg, illatos süti? Az is hazugság volt?.. Lehet, hogy csak egy újabb varázslat, egy újabb csalódást okozó, aljas szemfényvesztés volt az egész? Becsapva érezte magát. De nem volt ideje ezen gondolkodni. A színpad pörgött tovább, a show folytatódott, ahogy a Pink Floyd énekelte 1979-ben, a The Wall című bakelit lemezén. ,,The show must go on”.   

     Nevelőapja ács volt. Anyja leányanyaként éppen ővele volt terhes és a falu ortodox, fanatikus népe bizony megkövezte volna ezért, ha apja el nem veszi, ezzel elkerülve a szégyent és megmentve az életét. Születése után 33-ban, véres – akkor még dicstelen –, kereszthalált szenvedett, fenn, a Koponya hegyének sziklás, kopár tetején. Ott, a keresztfán lógva, megfogadta, hogy ezt, még egyszer nem csinálja végig. Egy frászt. Az emberiség nem érdemli meg, hogy érte meghaljon. ,,Atyám, ha lehetséges, múljon el tőlem e keserű pohár!” Kell a bánatnak!.. Megváltani a világot? Ugyan már, nevetséges. ,,Még hogy krisztusi kor... Köszönöm szépen, nem kérek belőle.” Inkább elvesz egy szemrevaló, hegyes mellű fehérnépet, tizenkét gyerekük lesz, a fiúkat kitanítja az ácsmesterségre, és él mint Marci Hevesen, matuzsálemi kort megélve. (Legalábbis, ha elölről kezdhetné az egészet - gondolta szarkasztikusan, ott a kereszten.) ,,Elég volt, ki akarok szállni, hagyjátok abba! Meggondoltam magam. Felvétel állj!” De bevégeztetett...  

    Pedig, először, örömmel töltötte el ez a furcsa játék, amit a bolygón nyújtott és produkált számára. Megragadta a hihetetlenül változó, kombinatív sokszínűsége és kedvét lelte ebben a kavargó színes világban. Aztán, amikor úgy érezte - mint akkor, kétezer évvel ezelőtt is -, hogy most már tényleg elég volt, ami sok az sok, ő ebből kiszáll, akkor kíméletlenül, még kegyetlenebbül ragadta magával az akaratán kívüli játékszenvedély, nem hagyva egy pillanatnyi lazítást sem számára. Fáradtan, zihálva, önmagát teljesen feladva sodródott egyik játékból a másikba. Ekkor jött rá, hogy már soha többé nincs megállás: olyan gyorsvonatra szállt fel, amelynek nincs végállomása. Rájött, hogy nem ő játszik a képtelen valóságok ezernyi változatával, hanem a planéta játszadozik el vele, mint macska az egérrel. Volt egy olyan megérzése, hogy ez élete végéig fog tartani. (,,Ha már belefogtál a csárdásba, táncold is végig, akár ha térdig is kopik a lábad.”) – gondolta keserűen, és lassan kezdett belenyugodni a megváltoztathatatlanba. A planéta időnként békén hagyta, mintha megszánta volna. Ilyenkor látványos, csodaszerű képeivel, gyönyörűséges tájaival kápráztatta el, mintegy jutalmul, de a végén mégis úgy vélte, hogy eme csodák sem elégítik ki teljesen.

    Ekkor ugyan még csak tétlen szemlélője volt a kaleidoszkóp világ spontán megnyilvánulásainak, de ezek a mutatványok mégis valamiképpen ámulatba ejtették, és rabjává tették őt. Mintha a világ feltárulkozna előtte, minden titkát felfedné neki. Ezek a képi varázslatok, játszadozások, packázások hol sűrűbben, hol ritkábban fordultak elő. De amikor elkezdődött az újabb és újabb játékciklus, mint űzött vadat, halálos fáradtságig hajszolta a változatos, kimerítő színjáték, amely a játszótársa részéről kimeríthetetlen, számára megunhatatlan volt. Ezernyi életek és történések, események, képek sora kavargott előtte, amelyeknek hol részese, hol meg passzív szemlélője volt. Ő csak a játékos volt, a szabályokat az élet írta.

    Nem tudta, hogy hol kezdődik a varázslat és hol végződik a valóságos tér, az igazi forma, az igazán megtörtént események láncolata. A víziók teljesen magukévá teszik, mint legfontosabb elemüket beolvasztják, magukba szippantják. Minden lényeges és lélegzetelállító eseménynek részese, sőt főszereplője, mint egy Shakespeare drámában. Ő a történések középpontja. Ő, az Ember.

   A legcsekélyebb megerőltetés nélkül jut el végtelen mélységekbe és szédítő magasságokba anélkül, hogy akárcsak a kisujját is kellene mozdítania. Csak gondolnia kell valamit és máris teljesül. Ide vagy oda szeretne eljutni? Nem gond, máris ott van. Az ő agyában zajlik és az ő szeme előtt peregnek a világegyetem végtelen műsortárának valamennyi történései, vágyai kiélésének ezerszínű, csodaszerű lehetősége. Olyan fantasztikus képek peregnek szemei előtt, mint a nagyon élénk, valóságosnak tűnő álmokban. De a színes álmok sokszor csalókák és senkit nem kárpótolnak az elvesztegetett életért.  

    ...A műsor folytatódott, mint egy ócska, falusi cirkuszban. Felemelte karját, ujjával bátortalanul, kissé félénken hozzáért a csillagkupolához. A hidegen fénylő, reszkető csillagok, úgy szétrebbentek, mint egy megbolygatott lepkeraj. Ujjbegyében különös, bizsergő vibrálást érzett. Fellelkesült s mutatóujjával bolygókat, csillagokat, galaxisokat pöckölt odébb, játszi könnyedséggel. Ekkor valami láthatatlan, ismeretlen erő elragadta; gondolatsebességgel, kozmikus Ádámként száguldotta be a Mindenséget. (,,A csillagok megettünk elmaradnak, s nem látok célt, nem érzek akadályt”). Azt vette észre, hogy maga előtt tömörülni kezd a tér, mögötte pedig kibővül, legyezőszerűen kitágul. Gyakorlatilag mozgás nélkül haladt. A Hipertér elnyelte, magába olvasztotta. Eggyé vált vele. Az Idő megállt, és nem múlt. Nem volt többé, megszűnt létezni… Uram Isten! Csodálatos dolgok tanúja lett! Minden gond nélkül ellátott egészen az Univerzum pereméig. A galaxisok milliárdjainak finom fonálszerű hálóját, aztán – egyre távolodva –, sűrű színes szőttesét, majd az univerzumok (multiverzumok) millióit, milliárdjait látta az isteni rendezőelv bizonyítékaként. És ekkor – mert nem szakadt meg a csodák sorozata –, meglátta magát a csodát; az Univerzumok buborékainak, gombostűfej-nagyságú, fénylő gömbjeinek milliárdjait, végeláthatatlan, megszámlálhatatlan halmazát. Univerzumcsomókat, hatalmas szuperhalmazokat látott. Ezek tágultak és változtak, összeütköztek, felrobbantak és újak születtek, míg mások, mint pislákoló parázs kihunytak. Majd szédületes sebességgel – a fénysebesség száz és fél szorosával - távolodva, eme Innuverzumok Filamentjét, kozmikus pókhálóját látta, az űrt kitöltő csillogó, finom szálú szövedékét. Beleszédült. Itt és most értelmét vesztette a Tér és az Idő fogalma, fizikai kapcsolata, itt és most a Rendező Szingularitás sajátos és örök érvényű hatása érvényesült. A két fogalom, tér és idő, ebben a rendkívüli konstellációban avíttá, értelmezhetetlenné, egyben akadémikussá vált, nem lehetett behatárolni. Semmisé vált, semmi nem volt. Oly annyira, hogy még nemhogy nagybetűvel nem kell írni, de még csak leírni sem érdemes. Arra döbbent rá, hogy a téridő kontinuum nem mérhető, csak van. Mérni a mérhetetlent nem lehet, képtelenség. Nemes egyszerűséggel kézenfekvő és logikus volt a megállapítás, hogy a Világegyetem nem született, hanem mindig volt és mindig is lesz. Időtlen és határtalan. Egyszerűen nincs értelme, hogy vége legyen… Akkor viszont annak sincs értelme, hogy kezdet legyen… Nem volt Nagy Bumm, a Világ nem a semmiből lett. Nem a semmiből lettünk... Isten sem a nagy semmiből teremtette magát. (Hacsak nem, az ember teremtette Istent…) Ő, feltételezhető, hogy mindig is volt, akárcsak maga a Világmindenség. (Az Univerzum saját magát szülte meg, de Isten mindvégig ott bábáskodott felette…) Aztán az ember, mint értelmet nyert individuum valahogy bekerült a képbe, egy röpke pillanatra. Felvillanunk, mint a légkörbe zuhant meteor-porszem, és elégünk, mint az izzó lámpaburában csapkodó éjszakai pillangó. De a kép, a keret soha nem pusztul el, viszont a rákerült sallang, a hordalék előbb vagy utóbb lepereg róla. Utasok vagyunk, jegyünk csak néhány megállóra szól, a vonat megy tovább… Aztán újabb utasok jönnek… Tisztán és élesen látott mindent, mintha egy óriási, gigantikus égi makett asztalt szemlélne felülről. Csodás dolgokat tapasztalt meg. Új és más dimenziók nyíltak meg előtte, olyanok, amilyeneket még emberfia nem láthatott a világon sohasem. Az eddig látottak eltörpültek, szinte jelentéktelenné váltak. Változatos, új és újabb, végtelen számú, más tér-idő határolta quadránsok, ugyanakkor időn és téren kívüli létsíkok tárultak fel előtte. Az ismert térhálós, valamint az időfonal nélküli, antivektoriális hasábok és ezernyi más alakzatok, formák úgy kapcsolódtak, illeszkedtek egymáshoz, mint a puzzle darabjai. (A mai tudomány ezt a Húr-elmélettel magyarázza.) Ezek a Világok egy hatalmas, több ezermilliárd fényév átmérőjű Fekete Lyuk körül forogtak. Kopernikusz, Kepler és Newton is tudta már, hogy a világegyetemeket egyetlen, láthatatlan erő tartja mozgásban, és örökös, szent körforgásban: a mágneses téren alapuló gravitáció. És ez az egésszé összeállt kép - a Mindenség Misztériuma -, mint egy színpompás Fraktál, mint gyermek kezében a kaleidoszkóp, gyönyörűséges volt, szemet gyönyörködtető, de ugyanakkor az emberi elme által felfoghatatlan, érthetetlen… A látványtól kissé megrészegült Ádámunk most úgy érezte magát, mint Alice, amikor a nyúl üregébe esett. Vagy, mintha átlépett volna Dr. Parnassus mágikus varázstükrén. Aztán, mégis minden olyan egyszerű és megérthető lett, minden olyan világossá vált, mint a gyermek számára az egyszeregy; a teremtés és a megoldás fizikájának kvintesszenciája, az univerzális lét, a ,,van” fundamentuma. A fekete monolit  ̶  a Világmindenség Rosette-i köve  ̶ , amit ezer éve talált a Holdon elásva, most megmutatta csodálatos titkait. Legalábbis így gondolta. De amit látott, ameddig a szem elláthatott, az még mindig csak az Isten kisujja tövében, az Ördög által a szükségét végezve otthagyott kis piszok volt. Szerencsétlen flótás azt hitte, hogy eljutott a világ pereméig és onnan nincs tovább… Szegény ördög...

   Aztán elért addig a mezsgyéig, ameddig az Ördög is eljutott, amikor Istennel alkudozott; a mérhetetlen idő és a végtelen tér határán állt. (Az ókori filozófia szerint mindennek van vége...) Egy fénylő ablakot talált az előtte tornyosuló, mátrix nanofalban. Kinyitotta és átnézett rajta. Álmélkodva tapasztalta meg, hogy ,,valakik” – odaát –, a fénylő ablakok milliárdjait nyitották ki ugyanabban a pillanatban. (Milliónyi semmibe nyíló ablak.) Jobban megnézve döbbent rá, hogy a valakik, akik ezeket az ablakokat kinyitották, mind Ő maga. Áthajolt a párkányon..., ,,Huh”… és  nem hitt a szemének… ,, Ó, Istenem…”

    Amit most szerencséje volt látni ebben az ezredmásodpercben, az szinte felfoghatatlannak tűnt, amely minden értelmet meghalad, s amelyről halandó ember nem is álmodhat. Az emberi agy képtelen megbirkózni vele… Már éppen kezdett volna rájönni és megérteni a Mindenség rejtett mechanizmusát… Még csak fel sem eszmélhetett ebből a különös kábulatból, mert hirtelen egy láthatatlan kéz visszarepítette a Földre. Rá kellett döbbennie; mégsem láthat Mindent. Az Orákulum hazudott neki. Nem ő a Kiválasztott. A Prófécia nem szólt róla.

  Az időszámítás szerint eltelt négymilliárd hétszáznegyvenegymillió hatszázhuszonötezer négyszázhetven év nem is tűnt olyan hosszú időnek. Eljutott az evolúciós fejlődés csúcsáig, de ez nem párosult a civilizációs fejlődéssel. Az emberiség már majd egy milliárd éve elhagyta kivérzett, kizsigerelt bolygóját, új otthont keresve magának. Nem volt módja, és ideje kivárni, amíg a központi csillagának letelik az ideje. Ketten maradtak...

    Most éppen pihent. Ebben a csendes, meditáló perceiben váratlanul érte az élesen felvillanó, vörös színű ragyogás, amely teljesen elvakította. A fények vastagon és lomhán zuhogtak alá, retinája már nem bírta befogadni, elviselni ezt a szemkápráztatóan erős fényáradatot. Lehunyt szemhéján keresztül is bántó volt. A záporozó fénysugárkévék fókuszában szenvedett a halálos, perzselő melegtől. A vég kezdete; a Nap ideje lejárt, halni készült. Amint felfúvódott és kitágult mint egy gigantikus lufi, mindent felemésztett. A bolygó beleveszett a vörös óriás fortyogó lángtengerébe, alámerült benne, elpárolgott, Nappá változott. Érezte, hogy ő maga is átalakul; teste szétolvad mint a műanyag, szeme olvadt ércként csöppent le, sóhaja pedig tüzes volt és forró. Tüdeje, mint egy gigantikus atommáglya, hidrogént alakított át héliummá. A szénné égett, parázsló tüdejéből a messzi hideg térbe, a fagyos űrbe lövellte vörösen izzó, lángoló leheletét.

    Iszonyatos energiákat szabadított fel. Több milliárd atombomba energiája összpontosult a kezében. Amikor hidrogénkészlete kimerült és belsejében a fúzió megszűnt, a héliumot kezdte felfalni és átalakítani szupernehéz elemekké. Hatalmas, száz százalékos koncentrációjú tórium-, urán- és aranyhegyeket hozott létre és dobott ki a semmibe. Teremtett. Olyan volt, akár az Isten. Most is, de az elmúlt néhány milliárd év alatt is, magát Istennek képzelte.

   Amikor a Nap kollapszusa, vagyis összeomlása bekövetkezett, egy újszerű magfizikai, fúziós jelenség szemtanúja és aktív részese lehetett. Maghőmérséklete elérte az egy milliárd celsius fokot. Az új szupernóva irdatlan méretű, napfelszíni kéreglemezei összeroppantak és beszakadtak, hogy aztán egy pusztító, katasztrofális erupció bekövetkeztével kilökődjenek, kiszóródjanak a Kozmosz sötétjébe. Ezer meg ezer fényév távolságra repítette ki fényes anyagát mindenfelé az űrbe. Hatalmas szoláris hullámok, és gigantikus gázhurkok emelkedtek fel, és terjedtek szét a semmibe. A robbanás hangja az Univerzum határáig is elhallatszott. Felvillanó, vakító fénye egy páratlan, látványos, ugyanakkor félelmetes kozmikus fényjelensége lett az űr fekete mélységeinek. Mintha tíz meg tízezer Nap fénylett volna fel egyszerre. Egy pillanat alatt beragyogta az egész galaxist, bevilágította a Mindenséget. Aztán megszűnt Nap lenni. Haldoklása véget ért. Fényteste önmagába zuhant, átalakult, neutron csillaggá vált és jó úton haladt afelé, hogy egy szupernehéz, a hajdani Napnál húszmilliószor nehezebb fekete lyuk legyen belőle. Egy félelmetes, kannibál égi szörny, amely mindent felfal, szinte még önmagát is. Ez a felismerés megrémisztette, megrettent saját lényétől…

    Eszébe jutott, hogy milyen nagyszerű érzés volt, amikor az izzó Nap vékony jegén piruetteket korcsolyázott. Pedig igazából nem is tudott korcsolyázni… Felejthetetlen, boldog idők... Ez a felidéződött, apró intermezzo boldog örömmel töltötte el egy pillanatra. Ugyanis az történt, hogy a napfelszín egy jól behatárolható részén vékony jégréteg képződött, egy szuper antifúziós hatás következményeként. Gyakorlatilag a Nap felszíne akkor és ott befagyott, kb. ezer km vastagságú jégpáncél képződött, vagyis egy igen erős lehűlésű napfolt alakult ki rajta. Egy gigantikus kiterjedésű jégsziget a fortyogó tűzóceánban, amely a több millió négyzetkilométert is elérte. Amikor űrsiklójával aláereszkedett, mintha Grönland fagyos jéghátán landolt volna. A jelenség, ez a különleges, egyáltalán nem szokványos naptevékenység – amely csak néhány óráig tartott –, előre megjósolható volt. Amikor ezt megtudta, és elindult a Nap felé, még gyorsan bőröndjébe pakolta a szekrénye aljából előkotort, régen használt, kissé rozsdásodó korcsolyáját…

    A láthatatlan karmester új csillagrendszereket, új naprendszereket hozott létre. Pálcájával csak pörgésre kellett kényszerítenie az anyagot. Ebben az isteni színjátékban ő volt a pálca. A többit már elvégzi a gravitáció és a ,,minden dolgokat megjelenítő”, szétfolyó idő.   

    Aztán, egyszer csak megelégelte a dolgot és fellázadt. Most már nem akart tovább játszani. Istent sem akart játszani. Ki akart szállni a mókuskerékből. (,,Elég volt! Nem játszom veled!”). Vissza akart kerülni ebből a vad, a végletekig felgyorsított, hajszolt világból a saját, már-már elfelejtett nyugodt világába, amelyről agykérgének csak egy tudatalatti, kósza idegrostja rajzolt vajmi halovány képet. Kereste, kutatta emlékezetében ezeket a megporosodott, illékony és idilli képeket, de csak néhány erőltetett, maga alkotta hamis képfoszlány merült fel a felejtés mocsarából. Megadva magát a sorsnak, mélyet sóhajtott. I☼1, az Ember tudta, innen soha nem szabadulhat. Ők ketten végérvényesen összetartoznak. Már nem voltak illúziói. 

    Alig megvilágított szoba. Az árnyak úgy csüngnek a viszonylag nagy helyiség mennyezetén, mint a denevérek. A szobában csak egy ágy volt. Nem is kellet más. Itt néha megpihenhetett, ha a játék közben elfáradt, és egy kis szünetet tartottak. (De ilyen alkalom igazán ritkán adódott. Az élet nem állhat meg, mindig utat tör magának...). 

   Hanyatt feküdt, nem mozdult. A csend körbevette, szinte hallani vélte. Derengő tudata ekkor megvilágosodott. Hosszú idő után – majd kilenc milliárd év elteltével –, mintegy varázsütésre, a Bázis jutott eszébe. Az ő bolygója. Lehunyt szemhéján keresztül is élesen látta, mintha egy belső filmvetítő képei lettek volna. Gyönyörű volt, fénye az otthon melegét árasztotta. A két, sárga és kék színű, optikai kettős csillagnapja, a V1, és a V2 meleg, simogató fénnyel burkolta be. Úgy tündökölt a világűr sötét háttere előtt, mintha ezüstzöld színű planétakorongját színes papírmaséból vágta volna ki egy gyermek kéz és aztán odaragasztotta az űr, csillagokkal teleszórt fekete varázslóköntösére. Elfogta a vágyakozás; vágyakozás haza, az övéi közé, vissza az otthonába. Lehunyt szemének vetítővásznán a Bázist látta, az ezernyi holdjától övezve. Sokáig szeretett volna gyönyörködni a fenséges, ugyanakkor számára kínzó látványban, de máris tűnőben volt... Utánanyúlt, kezével próbálta megérinteni, megfogni... ,,Földiekkel játszó égi tünemény”.

   Aztán a falak és a mennyezet is darabokra estek, szertefoszlottak, mint a molyrágta, málló selyem. Az ég sötét kupolája borult föléje. Csillagfényes éjszaka volt. Magasztos és szemkápráztató. Felnézett a tündöklő, gyémántokkal kirakott égboltra, arrafelé, amerre az ő két Napját, az otthonát sejtette. Az éj sötét palástján szétszórt csillagok szelíden sziporkázva visszaragyogtak rá. Olyanok voltak, mint világító, égi szentjánosbogarak és úgy csillogtak, mint szeneszsák mélyén a briliánsok. Mégis, mintha csak egy karnyújtásnyira lettek volna. ,,Ha akarnám, akár meg is érinthetném őket” – gondolta I☼1 rezignáltan. Elérzékenyülve fordította oldalt a fejét, a lelke mélyéből buzgárként tört fel a Kétségbeesés és a Remény kavargó érzése. Aztán a milliárd csillag fénye elkoppant, mint a kialudni készülő gyertyák pislákoló lángja. Lassan hunyta le a szemét, a benne szunnyadó csillag is lassan kihunyt. Elaludt. Mélyen aludt, de most nem álmodott semmit. A sötétség, a nemlét úgy ölelte körül, mint egy nagy, meleg dunyha.

                                                                         ▪

   Magzatpózba húzta össze magát. Újból fényt látott, majd nemsokára kilökődött a földi anyaméhből. Felsírt. Köldökzsinórját most is egy láthatatlan kéz vágta el. A világra jött, újra megszületett. Az új Földanya, a Terra Nova (hivatalos besorolási és csillagászati katalógusszáma Fg4 No.2) világra hozta. Metamorfózisa teljessé vált. Egy új Nap ragyogott fel a világűr sötétjében.

  Játszótársa megint hívta és ő boldogan ment, ki tudja hányadszor már. Megtisztulva, önfeledt rajongással vetette magát az újabb, még több izgalmat nyújtó, örvénylő mélységekbe. Tudta, hogy kettőjük között még csak most kezdődik igazán a véget nem érő harc, az igazi Játék.

                                                  

                                                                

                                             

                                                                          Amikor a Világmindenség született,                        

                                                                          Isten bábáskodott felette.