"A bolondok rendszerint a mezei virágokért rajongnak. A mezei virágok a föld vad gondolatai, nyílnak magoktól szeszélyesen összevissza." (Mikszáth Kálmán: Beszterce ostroma)

2017. július 11., kedd

A Föld felfedezése



                                            A Föld felfedezése
                                                                     ,,Két lehetőség van…
                                                                                                              Vagy egyedül vagyunk az Univerzumban, vagy nem.
                                                                                                              Mindkettő egyformán félelmetes.”
                                                                                                                                                                      Arthur C. Clarke  
                                                        
Ha úgy vesszük, két lehetőségem van. De erről majd később… Most nem érek rá ezeket az eshetőségeket boncolgatni, mert más dolgom van. Éppen a földhöz lapulok. Igyekszem beleolvadni, mozdulatlan maradni, láthatatlan lenni. Kétségbeesésemben még lélegezni sem merek, nehogy a sípoló, ziháló mellkasom eláruljon. Hallom, ahogy a vér ritmikus vadsággal dobol a halántékomon. Inkább megfulladok, semmint hogy felfedjem magam, és azok meglássanak. Az orrom és a szám teli van sárral, a rémülettől kitágult szemem meg könnyel, úgyhogy alig látok valamit. De nem törölhetem meg, mert nem mozdulhatok. A torkomban gyötrelmes fájdalommal megrekedt a levegő, úgy érzem, hogy megállt a szívem. Már azt hittem meghaltam. A halálfélelem ráült a mellkasomra, összeprésel, teljesen megbénít. A rohadékok még a végén elkapnak! Talán imádkozhatnék, de minden hiába, a fohásznak most már semmi értelme sincs, fabatkát sem ér. Félek… Legszívesebben láthatatlanná válnék, vagy sáros földdé változnék, ha tehetném. Kész őrület, egy lázálom ami most történik…  
    Az űrből jöttek, a semmiből. Ránk találtak. Váratlanul csaptak le, mint derült égből a villámcsapás. A rongyosra tépett felhőkből támadtak. Az égre nézve csak azt láttuk, hogy a vadul kavargó felhőörvényeket áttörve csendben, alattomosan zúdulnak alá, és elözönlik a Földet, mint a sáskák.
    A mocskok, űrnaszádjaikkal errefelé portyázhattak a Galaxisban, és kiszúrtak bennünket. Bizonyára szemet vetettek a bolygónkra, s elhatározták, hogy megszerzik maguknak. Mivel rájöttek, hogy már foglalt, úgy gondolták, hogy mi feleslegesek vagyunk rajt’. Az egészről persze mit sem sejtettünk. Mármint az invázióról. Mintha az ég szakadt volna ránk. Békés, nyugodt világunknak egyszeriben vége lett, darabokra hullott, mint az összetört tükör. Aztán jöttek a hírek, hogy a hadsereget, a katonaságot mindenhol megsemmisítették, s ezzel mindenfajta ellenállást felmorzsoltak. Védtelenek lettünk. A szerencsénk és az Isten is elhagyott bennünket. Remény?.. Csupán egy elcsépelt, semmitmondó szó, üres frázis. Istennel együtt a remény is meghalt. S ha az ember már egy szalmaszálba sem kapaszkodhat, nos, az a legrosszabb…
     Űzött vaddá váltunk. Az idegenek irtó-hadjáratba kezdtek; módszeresen, és kíméletlenül vadásznak ránk, mindenfajta érzelem, részvét vagy bűntudat megnyilvánulás nélkül. Asszem céljuk nyilvánvaló: hogy eltöröljenek, kiirtsanak bennünket, és birtokba vegyék a Földet.
    Menekülünk, bujkálunk, álcázzuk magunkat, ahogy tudjuk. Mindennapjaink most már csak az életben maradásról, a túlélésről szól. Itt fekszem ebben a latyakos, sáros mocsokban, és halottnak tettetem magam. Ugyanis rájöttem, hogy csak a mozgó tárgyakra reagálnak. A legkisebb, a legapróbb mozgást is érzékelik… A közelben járőröznek, vigyáznom kell. Ha megmoccanok és észrevesznek itt a földön fekve, nekem befellegzett. Amint felfedik kilétem, elég ha rám pillantanak, nekem végem. Ha csak a szemembe néznek, és pillantásunk keresztezi egymást és összekapcsolódik, abban a pillanatban köddé válok, semmivé. Elégek mint a sercegő gyufaszál… Láttam hogy csinálják. A szemkontaktust keresik. Az ember, ha valakire figyel, automatikusan, szinte mindig, óhatatlanul annak a szemébe néz. Ezt használják ki. A rájuk szegeződő tekintet a halálunkat jelenti. A szemgödrükbe épített optikai szenzorokból kilövellő fókuszált lézersugárral emésztik el a mozgó ellenséget, a pillanat tört része alatt. Annyi sem marad belőlünk, mint egy szelíd sóhaj. A szomszédom, valóban egy szempillantás alatt vált kámforrá… Az isten barma futni próbált előlük, pedig tudhatta volna, hogy tisztára őrültség… Az anyósomat se láttam má’ vagy két napja…
   Az egész néhány hónappal ezelőtt kezdődött. Hatalmas, több mérföldnyi hosszú, ovális alakú űrhajókkal jöttek. Színük fekete és tompán csillog, mint a napsütötte szurok. Ezek odafenn, magasan a felhők fölött, a sztratoszféra alsó régióiban lavíroznak, s mint szelvényes hasú svábbogarak másznak mindenfele az égen, lassú, méltóságteljes manőverezéssel. Baszod, tisztára mint a Star Wars-ban. Az oldalukból körívesen kiágazó, hosszan elvékonyodó nyúlványok látványa tökéletessé teszik a bogár-hasonlóságot. Űrsiklóik viszont kecses, fürgén mozgó járművek, s ahogy megfigyeltem, deszant csapatszállításra használják. Több ezres csoportjaik sötét felhők gyanánt, alakzatban egyszerre rajzanak, mint a magas fűből felvert seregélycsapat. Robotirányítású drónok, valószínűleg egy központi anyaűrhajóból vezérlik őket, valahonnan a világűrből.  
    Ők maguk meg… anyám… Nos, az maga a valóságos, megtestesült rémálom. Mintha a prehisztorikus ősvilág raptorai keltek volna életre. Ilyen ocsmány, förtelmes, gusztustalan két lábon járó lényeket még soha nem láttam életemben, még az ócska sci-fi-horror filmekben sem. Testük olyan, mint a varangyoké. No persze nem olyasféle mint az Orion űrhajó naiv, űrbéli varangyaié, annál sokkal rémisztőbb a kinézetük. Azok vibráló fényteste kismiska ezekéhez képest. Ormótlan, súlyos, többmázsás testük leginkább valamiféle T-rex, meg imádkozó sáska és egy varangyos béka morbid keverékéhez hasonlít, penge-vékony szarupikkelyekkel borítva. Zöldessárga tónusú, nyálkás bőrük, legalábbis ahol nem fedi pikkely, rücskös és dudoros. Iszonytató. Förtelmes. Majd három méter magasan ingatják óriási, undormányos fejüket. Hosszú, izmos krokodilfarkuk jobbra-balra sepri a földet. Fekete sáskafej, nedvedző varangytest, dinó altest. Brrr… Hogy a fenébe létezhet ilyen organizmus, ilyen gusztustalan, undorító létforma az Univerzumban? Elevenen látni ilyen rusnya, ilyen hidegvérrel gyilkoló szörnyeket, és megmásíthatatlanul szembesülni ezzel a ténnyel, több mint félelmetes, egyszerűen rémisztő és felfoghatatlan.
    És akkor az egyik ilyen ormótlan, pikkelyes féreg váratlanul felbukkant, nem messze tőlem. Óvatosan emeltem meg a fejem. Lassan közeledett felém, erre is, arra is tekergetve ocsmány sáskafejét. A varangy alig tíz méterre állhatott meg előttem. Még jobban lekushadtam, és tekintetemet igyekeztem látóterem vízszintes, alsó fertályában tartani. Izomkötegektől duzzadó, és apró, kékesen fénylő pikkelyekkel tarkított lábát láttam csak, jobban nem mertem felnézni, nehogy pillantásunk találkozzék. De ilyen messziről is éreztem rettenetesen bűzös pézsmaszagát. Pontosan olyan szaga volt, mint a három hétig az ágy alatt felejtett döglött halnak. A rohadékok nem elég hogy ocsmányak, de még büdösek is mint a görény.  Hányinger kerülgetett. Az meg ott állt előttem, és felém fordult. Én persze konokul próbáltam lesütve tartani a tekintetemet. Egyszerre rossz érzésem támadt; mért’ állt meg? Mért’ állhatott meg? A rohadt anyját, biztosan észrevett! Most mit csináljak? A francba! Ha nem vigyázok, a végén még tényleg kicsinálnak ezek a mocskok! Uram segíts…
    És akkor – váratlan szituáció –, nevetést hallottam. A lény felnevetett. Igazi, emberi kacajt hallatott. Mi van? Hitetlenkedve és meglepődve emeltem fel a fejem, hogy meggyőződjek, hogy valóban ez a… Basszus, nem kellett volna! Félelemtől átitatott agysejtjeimet egy hétköznapi, semmitmondó inger érte, amire én – az adott válságos helyzetemet teljesen figyelmen kívül hagyva –, balga módon, egy reflexszerű, irracionális döntéssel reagáltam; felnéztem. Pedig nem akartam, és igazából nem is értem miért tettem, de a rohadt kíváncsiságom késztetett, hogy lássam, hogy valóban ő nevetett-e? Így önkéntelenül, egy pillanatra egyenesen a lény szemébe néztem. Izzó, fehér fénysugár lövellt a szemembe − magnézium lobban fel így −, mintha a Napba néztem voln… 
     
                                                                    …ha nem egyedül vagyunk, még félelmetesebb…
                                                                                                                                                                           Szentes Gyula 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése