Miért bántod a hangyákat?

Miért bántod a hangyákat?

    Az űrhajó acélszürke, fémes teste lassan, óvatosan ereszkedett alá. Vaskos, masszív talpai belesüppedtek a durva szemcsés homokba, amely alig kavarodott fel a leszálláskor. A táj fehéren izzott, a nap magasan delelt a zeniten; hőség tombolt. Nemrég könnyű kis záporeső hullhatott, mert szinte látható, apró páracseppekkel teli és fülledt volt a levegő. Az a forróságtól tünékenyen és fátyolszerűen vibrált, remegett, csakúgy, mint ott messze a távoli, délibábos horizont is a semmi peremén. Az űrhajó földet ért, dübörgése elsimult, amelyet a végtelen, dűnékkel tarkított homoktenger szippantott magába.

    Kis idő elteltével az acél monstrum ajtaja hirtelen feltárult és egy csomó, fekete formaruhás emberkét köpött ki a rezzenéstelen homokra. Bőrük is oly sötét volt, mintha szurokba mártották volna őket. Overalljuk feszesen simult testükhöz. Szemkápráztatóan és varázslatos módon úgy tűnt, mintha űrruhájuk kontúrja kivágta volna a földi hátteret. S ebben, az Univerzum kivágott, éjfekete sziluett-foltjában ott ragyogtak és sziporkáztak a távoli csillagok milliárdjai. Csillagtestük fluoreszkált és fényük állandóan változott, mintha a világűr titokzatos szépségeit akarták volna valamiképpen megmutatni.

    Több százan, több ezren rajzottak elő az űrhajó gyomrából, s a tömeg – férfiak, nők és gyerekek –, mint sötét hangyasereg áradt szét a homoksíkon. Mindannyian csodát várva, reménykedve néztek körül, a hosszú kocsányon lógó, lencsés membrán szemeiket ide-oda forgatva. Hunyorogniuk kellett, mert a szinte természetellenesen éles, vakító fény irritálta érzékeny és homályhoz szokott szemüket. „Itthon vagyunk? Megérkeztünk? Ez a mi planétánk?” – kérdezgették egymástól. – ,,Uzma Urunk segíts!” – kántálták. De csalódniuk kellett. Már megint, mint mindig, újra meg újra. Már több mint hatezer éve bolyonganak az űrben, naprendszerüket, bolygójukat, földjüket, hazájukat keresve, mindhiába; akkor az egyik hiperugrást elvétették, mert, ugyan az űrhajó irányítórendszerei nem is, de a koordinációs és helyzet-meghatározó műszerei elromlottak. Az Univerzum nevenincs, ismeretlen zugában landoltak. Végérvényesen eltévedtek. Minden megismételt ,,ugrás” után újabb ismeretlen galaxisokban, és megszámlálhatatlan sokaságú, idegen naprendszerekben kötöttek ki. Most is véletlenszerűen értek erre a helyre, találomra adva meg naprendszerük vélt koordinátáit űrhajójuk keresőrendszerében. A kolónia a legutóbbi nyilvántartás szerint 5271 főt számlált; 1988 férfit, 2247 nőt, és 1056 gyermeket. A több ezer éves vándorlás és a hiábavaló keresés már igencsak megviselte idegrendszerüket és fizikai állóképességüket.

    Tétován néztek szét. Itthon vannak? Itthon lennének? Ugyan, az lehetetlen, az túlságosan szép lenne. De nem, ez nem az ő planétájuk. Ez egy vadidegen, ezer veszélyt tartogató ismeretlen bolygó lehet. Csillogó, alumínium lábbelijük recés gumitalpa alatt a nagy szemű homokágy ropogott, mint a hó, vagy inkább csikorgott, mint az apró kavicsok, ha összedörzsölődnek. A homokszemek óriási csillámoknak és gömbölyűre csiszolt, a nap fényét magukba rejtő kvarckristályoknak tűntek. Itt-ott fénylő, sima sziklák dugták ki a fejüket a fojtogató homoklápból, és mogorván figyelték a szénfekete, kormos emberkéket. (Mit akarnak ezek itt? Mit akartok? Miért jöttetek? Miért jöttetek? Kellett nektek ide jönni?  – sóhajtották sötéten, fulladozva.) Azok meg ámulva néztek körül, dermedten álltak és nem mozdultak, akárcsak a homoktenger körülöttük. ,,Kietlen, barátságtalan egy vidék”.

    A fényes sziklákon túl, a távolban, színevesztetten sápadt, valahazöld növényszálak törtek fel a magasba, életükért küzdve. Vékony testüket az ég felé nyújtották, megpróbálva kitörni az égetően sivár homokrengetegből. (Föl-föl barátaim! Nyújtózkodjatok még egy kicsit! Ne hagyjátok el magatokat, különben megfulladtok. Föl az ég felé, a fényhez, a levegőhöz! Nyomakodjatok! – biztatták egymást). Néhány vézna szálacska ettől a hiábavaló küzdelemtől elernyedve, fonnyadtan hanyatlott alá és puhán végigfeküdt a homoksivatag porhanyós testén. Az pedig körülölelte és milliónyi szemcséivel lassan betemette. (Nem történt semmi. Nem történt semmi… – zizegték, peregték.) A kitartóbb növényszálak égbe nyúló karjai halványan belevesztek a fenti, kéklő mélységbe. Felhőkbe kapaszkodó kezük rettenetes görcsökbe torzult a kínzó erőlködéstől. Leginkább tikkadt, porlepte óriásira nőtt fűcsomók égbe meredező szálaira emlékeztették az embert. Talán…

    A szénemberkék tanácstalanul néztek körbe újra és újra ebben a kiégett, idegen világban.  A fejük tetején meredező, két hosszú hangérzékelő antennáik – amelyek fülként is szolgáltak –, az izgalomtól enyhén megremegtek. Úgy mozgatták őket, mint hangyák a csápjaikat. Körös-körül a horizont a végtelenbe veszett, a sivatag körülzárta őket. Egy önmagába visszatérő, önmagát felfaló, felemésztő gyilkos abroncs, amely nyomasztó volt és vigasztalan, végtelen és örök. A síkság horizontjának távoli egyenese izzott és vibrált, akárcsak odafönt az ismeretlen fényes nap, égi pókhálójába akadva. 

    Milyen láb nem taposta forró katlanba tévedtek hát? Talán egy élettelen sivatagba, vagy lehet hogy, – ami még szörnyűbb –, egy szinte élettelen, poros, kiszáradt bolygóra sodródtak? Mi ez? Hol vannak? Ez nem lehet az ő otthonuk! S ha nem az, akkor mit keresnek itt? Mikor tehetik lábukat végre már saját földjükre? Hány generációnak kell még bolyongania, hajóznia ebben a végtelen csillagóceánban? Mikor érnek haza, mikor lelnek végre galaktikus hazájukra?

    Tér-idő ugrások ezreit hajtották végre a végtelennek tűnő útjuk során; a féreglyukakat úgy használták a galaxisok közti távolságok áthidalására, mint mi, földi emberek a szobáink ajtóit. Az eseményhorizont örvénye és a milliomodmásodpercnyi zuhanás a szingularitásban ugyan mindig atomjaikra tépte őket, de ez az érzés természetes és megszokott volt számukra. És most már a csalódás érzése is azzá, a mindennapi életük részévé vált… 

    Világokat, galaxisokat, bolygók tízezreit hagyták már maguk mögött, de a magukét, a sajátjukat még nem találták meg. Máskor alternatív módban, szempillantás alatt hatványozott fénysebességgel szeltek át időtlen és végtelen tereket, csillagmilliárdok légüres óceánjait, de mindhiába. „Istenem, a csillagok…” Úgy érezték, végleg elvesztek a világmindenségben. Egyetlen felsejlő, felvillanó csillagkép sem volt ismerős számukra. Sodródásuk árjában lavírozva nemzedékek sora enyészett el és halt ki a múlt horizontján és születtek újak; de mentek tovább, szinte értelmetlenül, már-már minden reményt elvesztve, belefásulva az utolsó csepp energiájukat is felemésztő keresésbe.

    Enyhe füstszerű pára szállt fel a földről és illant el tovahömpölyögve. A csillagnap szürcsölve szívta fel az utolsó, szétfoszló páracsomókat. A homok egy pillanat alatt csontfehérre száradt és úgy folyt alá észrevétlenül, mint egy óriási, láthatatlan homokórában. Az űrhajó széles vastalpai már ki sem látszottak belőle. Az óriás fűszálak kínjukban megvonaglottak az izzó fénysugarak égető tűszúrásaitól. Csak az egyre süllyedő sziklafejek figyelték őket méla beletörődéssel, határtalan nyugalommal.

    A legöregebb ekkor megmozdult és előrelépett. Szilícium-szén ötvözetű, pilinszka teste már teljesen elfeketedett, mintha egy kormos, elszenesedett zsarátnok lett volna. A legtöbb ránc az ő testén gyűrűzött végig. Mindnyájuk szemében ő volt az Öreg, a Bölcs. Nem szólt semmit, mindenki megértette, mit is mondhatna ezek után? Hallgatásában benne volt a ki nem mondott rideg valóság. A szívbemarkoló kegyetlen valóság. Fájdalmas mosoly jelent meg ráncos, vén arcán és csüggedten a földre szegezte tekintetét. Mindannyian várakozásteljesen néztek felé. Minden szem kíváncsian, biztatást és reményt várva szegeződött rá. Lélegzetüket visszafojtva őt figyelték, az Öreget, a Mestert. Ekkor az ezeréves aggastyán hirtelen felemelte a fejét. Méla magába roskadásából eszmélt fel és emelt fővel, elszántan nézett előre. Szeme szinte sütött, világított sötétlő arcában. Gyűrött, fekete feje tompán csillant meg a nap fényében, mint a szurok. Széntestén a csillagok rajai felragyogtak.

     A többiekből sípolva szakadt fel a visszafojtott lélegzet, a megkönnyebbült sóhaj jeleként. Tudták nincs veszve semmi. Az Öreg nem adta fel, nincs oda a Remény. Ők sem adják meg magukat. Bizony, nincs veszve semmi. Tovább mennek, tovább kell menniük. Előbb-utóbb megtalálják csillagukat, elveszett bolygójukat. Helyeslően, egyetértően bólogattak. ,,Látjátok, az Öreg nem adta fel. Nekünk sem szabad!”  ̶  mondogatták. ,,Mester, vezess haza minket!” ,,Sikerülni fog, rajta!” – hangzott minden felől, innen is, onnan is. Mindannyiuk antennacsápja izgatott táncot lejtett. Megmozdultak, alumínium saruikat kiemelték a homokból, amely már majdnem elnyelte azokat. (Maradjatok, maradjatok még! Miért nem maradtok? Csak egy kicsit kellett volna még maradnotok!… – percegték a homokszemek csalódottan a talpuk alatt.)

    Az ég ekkor hirtelen elborult, a Napot mintha leakasztották volna égi fogasáról; súlyos, sötét árnyék vetődött rájuk. Rémülten irányították kocsányos szemüket a magasba. ,, Mi történt? Mi ez? ”

    Az óriási lény félelmetes volt, robusztus és gyilkolásra kész, ahogyan ott tornyosult felettük és mereven őket nézte. Kezei a zsebébe süllyesztve – lehet hogy ott tartotta a Napot?… –, dagadt, püffedt fején a szája torz mosolyra szaladt. Ami most következett, az egyszerűen rettenetes volt és rémálomba illő. Az óriás dübörögve, dühöngve tiport rájuk. A fekete emberkék az első bénító érzéseikből felocsúdva az űrhajó felé futottak. Az óriás talpának ütései tompán puffantak körülöttük, hogy beleremegett a föld. Homokfelhők spricceltek és fröccsentek szét mindenfelé. A képlékeny, puha széntestek apró roppanása fulladt az életre kelt, kavargó homok sistergésébe. Testük, mint lágy grafit pattant el és tört ezer darabra. A tüdejükből kiszakadó sípolásuk olyan volt, mint egy aprócska füttyentés. Riadt futásuk most már pánikszerű, fejveszett menekülésbe csapott át; rémülten szerte-szét szaladtak, mint egy bottal megpiszkált hangyaboly.

    Az Öreg nem bírta a megerőltető futást, hiába támogatták többen is. Intett, hogy álljanak meg. Aszott, pipaszár lábai remegtek, amint a gigantikus lényre emelte a tekintetét. „Ne bánts minket! Hallod?… Ne bánts bennünket!” - torkaszakadtából kiáltott, de hangja csak az égig érő fűszálak magasáig ért. Az óriás most lehajolt. Hatalmas, barna szemének tükre felettük fénylett, mintha az ölés, a pusztítás lázától felcsillanó szeme le akarna csöppenni.

     Az apró fiúcska hangjában a leplezetlen kíváncsiság, a felfedezés öröme érződött.

–  Nézd anya, mennyi hangyát találtam!… Gyere, nézd meg!… Na megálljatok csak! – tömzsi kis lábai szaporán püfölték a homokot. Majd lehajolt, hogy megnézze, mit művelt. Aztán újból munkához látott, mert úgy látta akadt még egy-két huncut túlélő.

   A nap izzott a felhőtlen, tejfehér égen. Az üres játszótér gyermekzsivaj nélkül pihegett a forróságban, csak a fiúcska élvezte az újonnan talált játékát.

    Anyja, aki a homokozó szélén, árnyékos padon ülve figyelte virgonc kisfiát, azért rászólt:

–  Ejnye kisfiam, miért bántod a hangyákat?