Parajd és a parajdi sóbánya; egy "óriás sótartó", ahol a lábunk alatt a padló is sóból van

A Sóvidék hazája, az Erdélyi-medence, a kréta időszak végén és a paleogén korszak elején elkezdődött folyamatos süllyedés révén keletkezett, mialatt a szomszédos Kárpát-hegylánc felgyűrődött. Ebben a mélyedésben alakul ki egy kis mélységű, szárazföldi beltenger. A medence állandó süllyedése, egy kb. 5.000 m vastag üledékes rétegösszlet kialakulását eredményezte.

    A parajdi sótelep Európa legnagyobb sótartaléka, a sótömzs maga majd 1,5 km átmérőjű, és 2700 m mélységbe gyökerezik a vastagsága. Több száz jövő-év kibányászható sóját rejti magába, és ezzel Erdély gazdagságának egyik legjelentősebb kincsesládája. Ugyanis a hegy méhe mintegy 3 milliárd tonna sót tartalmaz, amelynek ezidáig kb. 0,1-ét termelték ki.

    A parajdi sót, már a 15. századtól kezdve „székely sónak” nevezték, mely nevet adott egy erdélyi tájegységnek (Sóvidék), munkát és megélhetést biztosított századokon át a vidék népének. A sóbányászat története a római korig vezethető vissza. A visszavonuló rómaiak által elhagyott sófejtéseket először az avarok, majd később a bolgárok vették művelés alá. A többi átvonuló vándornép (gótok, hunok, gepidák) ideje alatt szünetelt a só kitermelése. A honfoglaló magyarok egyik vezérének, Töhötömnek a kémei már előre jelentették, hogy Erdélyben „sót ásnak”. I. (Szent) István király sószállító hajói már 1003 után, rendszeresen közlekedtek a Maroson. A legelső hiteles írásos utalás a parajdi só bányászatára 1405-ből való, amikor Luxemburgi Zsigmond király megtiltotta, hogy a földesurak saját birtokukon sóbányát nyissanak. Innentől kezdve királyi privilégium lett. II. András király törvénybe foglalta, hogy a székelyek és szászok évente háromszor vihettek maguknak sót a bányából. 1463-ban Mátyás király megerősítette a székelyek szabad sóbányászatát és kereskedési jogát. 1714-től a sóbányászat Habsburg kiváltság lett. (Magyarul a „só”gorok – mint mindent –, ezt is lenyúlták, a só kereskedelmi haszna a császári kincstárat gyarapította). Ebben az időben a só ára nagyon megnőtt, a Székelyföldre is Óromániából csempészték át.  Mária Terézia külön rendeletben, 2000 mázsára korlátozta a székelyek szabad sóját. Az 1848-as szabadságharc előtt felvirágzott a csempészet, a csíki székelyek nyíltan kereskedtek a darabsóval, faluról falura hordták és fele áron adták. Az egész Székelyföld és Szászföld parajdi sót használt. Bányászata során a kitermelt sót (alaksót), bivalybőrbe kötve, négy pár ló húzta a tárna-alagutakon át a felszínre.