Freskó egy "cigánypalotában": egy lepusztult cigányputris bérház lépcsőházának díszes mennyezeti falfestménye a Lónyay utca 26. szám alatt

Jobbára szegény, nincstelen cigányok lakták ezt a lepusztult, vakolatát vesztett, düledező belvárosi klasszicista stílusban épült bérházat. Pontosabban azért valamijük azért mégis volt ezen a helyen: legalább volt lakásuk, még ha szegényes, komfort nélküli is, ahol álomra hajthatták fejüket, benne apró vaskályha, és bűzös, közös vécé az udvaron. Persze fürdőszoba, fürdőkád nuku, csak lepattogzott mázú vizeslavór. Az udvaron a falakat a szentlélek és jó csomó gerenda tartja. Ez a Lónyay utca 26. szám alatti ház „épülete”, ahol megállt az idő. S mindez a Nagy Vásárcsarnoktól, az Iparművészeti Múzeumtól és a Budapesti Corvinus Egyetemtől egy percre. Azért írok múlt időt, mert mára a lakókat már kiköltöztették, a rozoga ház és az épület nyújtotta méltatlan életkörülmények miatt. Hogy bontás, vagy felújítás lesz a ház sorsa, még nem tudni. A lepusztulás már régen elkezdődött: az 1838-as nagy pesti árvíz itt, a Ferencvárosban okozta a legnagyobb pusztítást; a városrész épületeiből 438 összedőlt, a többi pedig súlyosan megrongálódott. A Lónyai utcai házat a jómódú mészárosmester, Leitgeb János építtette az árvíz évében, a tervezője Hild Károly volt. Ferencváros 4. legrégebben épült háza. De aztán sorsára hagyták, nem gondozták. A Kádár korszakban a puritán épület olcsó, igénytelen (szükség)lakásaiba cigányok, mindig is lecsúszott proli családok költöztek. Az utca nevét akkor Szamuely utcára változtatták. A lakók életét a nyomor mellett a sanyarú infrastrukturális körülmények is nehezítették. Az alábbi, lejjebb olvasható 1957-ben keltezett Népszava újságcikk rávilágít a mindennapi problémákra.

   Az épület pedig a kétezres évekre már nemcsak méretével (óriás szomszédai elnyomják, szinte ráülnek a vállaira), de állapotával, illetve lakói szociális és vagyoni helyzetében is egyre jobban kilógott az utcaképből. Az önkormányzat pedig behunyta a szemét és hallgatott, azaz nem csinált semmit. A lepusztult utcafronti épületnek viszont van egy érdekessége, egy csodája: a lépcsőház 2. emeleti mennyezetén található kopottas freskó, mely lebegő, ide-oda szálldosó szertelen puttókat ábrázol. Kezdetben Lotz Károlynak, a kor legfontosabb, legismertebb festőművészének tulajdonították. Több helyen olvastam, hogy a nagy festőt nevezték meg, mint a kép szerzőjét. Ennek azonban semmiféle bizonyítéka sincs, Lotz pedig klasszisokkal képzettebb volt annál, hogy egy ilyen, nos mondjuk ki, hogy Lotz művészi színvonalától távol álló képet készítsen. Ugyanis művészi értéke vajmi kevés. Valószínű, hogy egy amatőr festő festhette. De ugyanakkor állítom, hogy mégis van értéke, mert egyrészt több mint 170 éves, másrészt tisztelnünk, értékelnünk és becsülnünk kell az illető ama nemes szándékát és elképzelését, aki úgy gondolta, hogy a belvárosi úri paloták és bérházak mintájára ide, ebbe az előkelőnek egyáltalán nem nevezhető, puritán, polgári bérház mennyezetére (hagyhatta volna csupaszon is...) fest egy freskót, a lakók örömére, hogy felpillantva gyönyörködjenek benne egy kicsit és eldicsekedhessenek, hogy az ő egyszerű, kis házuk lépcsőházában is van díszes, „úrias” falfestmény. De akárki is festette a falképet, kár lenne ha megsemmisülne és nem mentenék meg. Restaurálva akkor is, mint volt, az épület egyik látványos színfoltja, ékessége maradhatna. És akkor még nem is említettem, hogy a lépcsőház feltekeredő vaskorlátja míves kovácsoltvas munka és lépcsői vörös tardosi márványból vannak, valamint kívül, a kapuzat két oldalán két hatalmas kerékvető kőoszlop őrködik... Egy bontásra ítélt ház talán örökre eltűnő és az igényes, szép, magyar művészi munka szétfoszló, apró mementói az 1830-as évekből... A helybéli, lokálpatrióta népi emlékezet úgy tartja, hogy Petőfi is megfordult ebben a házban...