"Miféle árnyak...vagy miféle fény vagyunk". Az isteni megnyilvánulás és a Napút festője: Csontváry. Csontváry 170: emlékkiállítás a Szépművészeti Múzeumban

„Bandukol egy magyar festő a sivatagban.

Kosztka Mihály Tivadar (született 1853. július 5-én, Kis-Szebenben, anyja neve Hajczelmajer Franciska) huszonhét éves korában Iglón patikus. Dolgos, szorgalmas, csendes ember. Különc, de nem feltűnően. Egy meleg nyári délután a patika ajtaja előtt ült, pihent, s ki tudja, miért, egy vénycédula hátára lerajzolta az árnyékban „bubiskoló” ökrös szekeret. A rajz megtetszett principálisának, s talán jókedvében, talán kicsit gúnyolódva azt mondta a segédnek: hisz maga festőnek született!

Meleg volt. S amíg Kosztka Mihály Tivadar első rajzában gyönyörködött, feje fölött hangot hallott: Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél.

Lehet, hogy elbóbiskolt.

Ettől a pillanattól kezdve készül feladatára: Levelet ír Kelety Gusztáv festőművész tanárnak; a levél hangja udvarias, tisztelettudó, eltökélt. Festőnek készül, tanácsot kér. Tekintettel arra, hogy az olajfesték használatáról csupán a mázolás szintjén vannak ismeretei, kéri a tudós tanárt, segítse tanácsaival, s küldjön számára ecseteket, festékeket. Mellékeli egyetlen rajzát. Bizonyíték elhivatottságáról.

Terve: hatalmas méretű olajfestményen megörökíteni a Kárpátok hóban-napfényben szikrázó vonulatait. Egyelőre elméjében festi a képet.

Kelety Gusztáv elolvasta a levelet. Megnézte a rajzot. És udvarias levélben azt válaszolta a lelkes ifjú embernek, hogy műve tizenévesek rajzaira emlékeztet, de ha tanulni akar, forduljon a helybeli rajztanárhoz.

Írhatta volna: kedves uram, ön őrült, maradjon a kaptafánál.

Huszonhét éves vidéki patikussegéd egy délután elhatározza, hogy ő lesz a világ legnagyobb festője, ebben égi jel megerősíti, festéket, ecsetet kér, mellékesen tájékozódik, miképpen kell olajfestményt készíteni, s egyidejűleg bejelenti, hogy nagyméretű olajfestmény megalkotására készül. Ki ez a bolond?

(Huszonöt év múlva, 1905 szeptemberében az Iparcsarnokban a néhány érdeklődő megtekinthette „Csontváry” tárlatán a kiállított hatalmas festményt: A Nagy Tarpatak a Tátrában. Mérete 230 x 520 cm).

Kelety Gusztáv 1880. december 2-án egy félnótás vidéki ember levelét olvasta, akiről aligha feltételezte, hogy festő lesz valaha. Valószínűleg sajnálta a patikussegédet: megsejtette a lángot, amely belülről égeti az ismeretlen fiatalembert. Lehet, úgy gondolta, ha udvariasan válaszol, hamarabb lerázza a segítségért erőszakoskodó önjelölt óriást.

Tizenöt év csend. Kosztka Mihály Tivadar titkát magába rejti. Rómába utazik, tájékozódik, a Vatikánban megnézi Raffaello képeit, s úgy gondolja, képes ezeknél különbet festeni. Elhatározza: húsz év tanulás és készület kell a nagy mű megalkotásához. Tíz év kemény munkájával felvirágoztatja gácsi gyógyszertárát, anyagilag független lesz, s 1894-től a festészetnek, feladatának szenteli életét. Nem tudjuk, mit gondoltak a derék gácsi polgárok, amikor józan életű, csendes patikusuk odahagyta gondtalan életét, s nekivágott a nagyvilágnak. Bizonyára azt suttogták maguk között: a patikus megőrült.

És megérkezik Betlehembe; Jeruzsálem Panaszfalát, Baalbek romjait, az Olajfák hegyének ciprusait csodálja, bámulja a cédrusokat.

Hatezer év sűrűsödik a tekintetében.

Fest, dolgozik. Hagymán, szilván él. Ötven kiló.

Megtalálta a napút színeket: világító sárgát, lángoló pirosat, fájdalmas rózsaszínt, borzongató kéket. Csontváry Kosztka Tivadar birodalmában tombol a napfény. Taormina romjain lángol-világít az ég a lemenő napfény sugaraitól. Baalbek Naptemplomának hat hatalmas oszlopa napként ragyog.

A cédrusok mögött már szürkül az ég, csak itt-ott csillan napfény, fogyatkozik, rozsdásodik a világító sárga szín.

Utolsó festménye a Tengerparti sétalovaglás. Zöldben-kékben lebeg a tenger, az ég, némán vonulnak fekete, fehér, barna lovasok. Patáik alig érintik a földet… Hegygerincen a végleg lehanyatló nap elhaló vörös fénye.

Consummatum est. Az életmű beteljesedett.” … 

                                      (Szigethy Gábor, Kossuth díjas irodalomtörténész írása)