Zsámbék jáki temploma, a premontrei bazilikarom

A zsámbéki medence kellős közepén áll egy romjaiban is monumentális, fenséges építmény, amely a XIII. századból maradt ránk, szerencsénkre. Ebben az épületben benne van szinte az egész magyar történelem; sikereivel, örömeivel, hányatottságával, viszontagságaival; a munka és a felépült csodálatos bazilika látványának mámorító érzése, a szerzetesek sok évszázados imái, fohásza és zsolozsmázása, a kutyafejű tatár pusztítása, tűzvész és újjáépítés, az újrakezdés vágya, a török félhold igája és romboló hanyagsága, a természet elkerülhetetlen csapása földrengés képében, a Habsburg kétfejű sas mindent kiszipolyozó nemtörődömsége és magunkra hagyása. Sorsa kicsit olyan, mint Magyarország sorsa - kicsiben...
    Ha falai közt sétál az ember, mintha visszarepítene bennünket az idő a késő-középkorba, II. András királyunk uralkodásának (1205-1235) idejébe. Kellemesen hátborzongató érzés. Mindnyájan úgy ismerjük, hogy a „zsámbéki templomrom”, pedig nem „csak” egy templom. Háromhajós bazilikának épült a hozzá tartozó kolostorral együtt, késő-román stílusban. Ilyen  típusú bazilika még, amelyekről tudomásom van, a jáki, az ócsai és a lébényi bazilikák, igaz azokat, szintén szerencsénkre, megkímélte a sors és hála Istennek még mindig nagyon jó állapotban vannak. A francia premontrei szerzetesrend kért és kapott engedély a királytól a bazilika felépítésére, amelyet a dolgos szerzetesek nagy nekibuzdulással úgy 1220 és 1234 között fel is építettek. Keresztelő Szent János tiszteletére lett felszentelve. Mátyás királyunk (uralkodott 1458-1490) a pálosoknak adta a templomot, amit – valljuk be, hogy igazuk van – a premontreiek enyhén szólva, sérelmeztek. De dictum factum, a királyi határozat kimondatott. Sőt a pápa is áldását adta rá.

    A török hódoltság alatt kezdett el romlani az állapota. A törökök - mint ahogy semmivel -, nem törődtek vele. Aztán elkövetkezett az 1763-as esztendő, amely megpecsételte a bazilika további sorsát. Komáromi epicentrummal egy nagy földrengés (nagy komáromi fölrengésként ismert) döntötte romba az épületet. Az északi mellékhajó boltozata és külső oldalfala, valamint a főhajó boltozata, és a két hajót elválasztó belső nagy fal teljesen leomlott. A főszentély úgy szintén. Azóta van ebben az állapotában. Újjáépítésére nem került sor, sőt a környékbeliek talicskákkal, miegyebekkel, el kezdték széthordani a leomlott építőköveket, hogy házaikba, kőkerítéseikbe, meg ki tudja mi mindenbe beépíthessék. (Zsámbékon még most is két helyen láttam az eredeti köveket!) Száz év alatt el is hordták az omladék anyagot, és semmi nem maradt volna a romokból, amikor két tudós magyar ember, név szerint Rómer Flóris bencés tanár, művészettörténész és Henszlmann Imre műtörténész az 1870-es években úgy gondolták, hogy ezt a pótolhatatlan, történelmi magyar kincset meg kell menteni. Trefort Ágoston vallás- és közoktatási miniszter felkarolta az ügyet és 1889-ben megbízta Möller István építészt, hogy a templomon állagmegóvási munkálatokat végezzen. Möller, korszerű restaurálási módszerének köszönhetően megállította az épület további pusztulását. A templomot szerkezetileg, statikailag megerősítette, olyan, az épülettől elütő anyaggal (vörös tégla), amely jól láthatóan megkülönböztethető az eredeti építőanyagtól, így azok nem keverednek. Ezzel a falakat megerősítette, az oszlopokat, ahol kellett, aláfogásokkal pótolta. Egy szó mint száz, Möller, az Építész nagyszerű munkát végzett. Neve, munkássága tiszteletet érdemel, mert megőrizte számunkra, az utókor emberének ezt a csodálatos épületet, a magyar középkori építészet eme csodálatos remekét. (Az egyik képen, rajzommal megpróbáltam "felépíteni" a templomot. Lehet, hogy körülbelül így nézhetett ki az 1200-as évek közepén?)