Zsámbék
(németül Schambek) ezernyi látnivalójával hívogatja a vándort, vagy csak az
egyszerű turistát, aki véletlenül erre jár, vagy tudatosan ebbe a szép
kisvárosba látogat. Mindjárt itt van a magyarok és svábok lakta városka egyik
legrégibb parasztháza, a sváb Tájház, a Szent Vendel domborművével díszített
népi lakóház. A szentről elnevezve Szent Vendel-háznak is nevezik. Szent Vendel
a pásztorok, és egyben az itt élő svábok helyi, segítő és patrónus védőszentje,
amióta csak itt élnek. A házban található helytörténeti gyűjtemény a régi időkben
használatos gazdag díszítéssel festett és egyedi technikával készített parasztbútorokat,
használati eszközöket tárja elénk. Ezek a tárgyak a száz-kétszáz évvel ezelőtti
sváb népművészetet és a régi földműves életet, autentikus jelképvilágát idézik
és hozzák vissza, hogy mi – ma élők - is láthassuk és megismerjük.
Érdemes
megtekinteni az itteni Lámpamúzeumot is.
Szerintem
a város egyik (még romjaiban is) legszebb, legizgalmasabb látnivalója, kincse
(a premontrei bazilika romjai mellett) a XVIII. században épült barokk szobor együttes,
a Pestis-szobor, az Immaculata. (Immaculata;
makulátlan, szeplőtelen). Megpróbáltam utánajárni, kis magánnyomozást folytatni
a szobor történetével, sorsával kapcsolatban: Magyarország első
pestis-szobrainak egyike, tehát egyik legrégebbi köztéri szobrunk.
Megbecsülhetetlen történelmi és művészeti érték! 1737-től 1739-ig súlyos
pestisjárvány sújtotta a falut. A lakosság fele, 828-an estek áldozatul a
halálos kórnak („fekete halál”). A középkor évszázadaiban az egyik
legfélelmetesebb és a legpusztítóbb betegség, ami ellen nem tudtak védekezni.
Gróf
Zichy Miklós a járvány elvonulásának emlékére állíttatta a barokk stílusban
megformált szobrot. A szobor hálaadás és fogadalmi szobor egyben. A falu lakói
Szűz Máriához imádkozva megfogadták, hogyha Mária segedelmével elmúlik fejük
felett a veszedelem, hálából szobrot emelnek neki. Így is történt. A szobrot
1739-ben szentelték fel.
Sajnos
a valamikori több alakos szobor kompozíciót „vizes” mészkőből faragták és
építették fel, vagyis olyan kőzetből, amelynek a mésztartalmát a víz könnyen
oldja. És majd 300 éven át az eső, a jég, a fagy megtette hatását... Mára csak
Szent Vendel szoboralakja maradt meg; fején a jellegzetes kalap, kezében a
Biblia, amit magához szorít. Szent Vendel skót hercegként látta meg a
napvilágot Kr. u. 554-ben. De ifjú korában elhagyta a királyi udvart és Rómába
zarándokolt. Hazafelé tartva Németalföldön telepedett le és koldulással
tartotta fenn magát, majd remete lett. Egy ideig pásztorkodással tengette
életét és meg tudta gyógyítani a beteg állatokat. Szent életmódjának és
csodatevő tulajdonságának híre ment mindenfelé. A pásztorok hozzávitték beteg
háziállataikat, hogy megáldja és meggyógyítsa. Majd pappá szentelték és egy kolostor
apátja is lett.
Kik
lehettek a többi hányattatott sorsú szoboralakok, amelyek az évszázadok alatt sajnos
elpusztultak? Nem volt könnyű kinyomozni, mert a szoborról szinte semmiféle
leírás nem maradt fenn. Szűz Mária állt az oszlopfőn. Szent Vendel mellett a
mellvéden és a talapzaton, a jobb illetve a bal oldalain valószínűleg Szent
Rókus, Szent Sebestyén és esetleg Szent Antal szobrai álltak. A talapzat középmezejében
található relief valószínűleg Szent Rozália a barlangban fekvő alakját
ábrázolhatta. Mindannyian a pestis, a kolera, és más csúf betegségek ellen óvó
védőszentek, akikhez imádkozni, könyörögni lehetett. Szent Rozáliáról annyit,
hogy a szentek között a legönpusztítóbb, aszkéta szent volt. A nemesi családja
pompáját már fiatalon otthagyva a Palermo környéki barlangokba húzódott vissza,
szinte mindegyiket kipróbálva. De nagyon válogatós volt, mert mindközül végül a
legridegebb, legutálatosabb barlangot választotta. Egyetlen lakberendezési
tárgya egy Jézus fafeszület volt. Az emberektől távol, a teljes magányt választva,
éhezett (gyökereken vadgyümölcsökön élt), fázott, de nem törődött vele. Idejét
az egész napi imádkozás töltötte ki. Sanyarú szenvedésének és a barlang nem
éppen összkomfortos mivoltának meg lett az eredménye; fiatalon 35 éves korában
elhunyt. Összeaszalódott újaival még akkor is a feszületet szorította… Mumifikálódott
holttestére 500 év múltán találtak rá (végül is csak sikerült a legeldugottabb
barlangot megtalálnia), egy, a várost pusztító pestisjárvány idején. Csodálatos
módon, holttestének megtalálása után megszűnt a járvány… A szobron lévő
dombormű a leggyakrabban ábrázolt pózban láttatta (persze addig, amíg szét nem
mállott); Rozália a barlang hideg földjén fekszik, bal karját téve vánkosul a
feje alá, míg jobbjával a keresztet öleli magához…
(Az
egyik fotómon Szűz Mária szobrát megpróbáltam az oszlop tetejére „varázsolni”,
egy korabeli, archív kép alapján, amit az Interneten találtam. Valamint egy
másik képemen a teljes szoborcsoportot próbáltam megrajzolni, „rekonstruálni”. Körülbelül
így nézhetett ki valamikor, mielőtt a szobrok el nem pusztultak).
Összegzésül,
sajnos megállapítható, hogy a szobor Zsámbék hányatott sorsú, méltatlanul
elhanyagolt állapotú, a legértékesebb, mégis egyáltalán nem megbecsült
emlékszobra. Sokkal nagyobb védelemre és teljes restaurálásra szorulna. Végül
is a szobor nemcsak a Zsámbékiaké, hanem mindannyiunké is…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése